Petőfi tehát nem az élő boldogságot, hanem az élő szenvedést emeli a „mozdulatlan, a holt nyugalom” fölé, s a hangsúly az élőn van. A költő életelve ugyanis az volt, hogy szenvedélyes tettvággyal fordult szembe mindenféle közömbösséggel és hideg számítással.
A cselekvő, értelmes élet hitvallását kínálja tehát Júliának. A passzív nem-vállalás, a gyávaság rosszabb, mint a szenvedés. A cselekvés kockázattal jár és igen, veszíthetünk is, mégis ez a jobb, mert egyedül ez vihet révbe.
És csak azért nem fogsz-e épittetni házat,
Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?
S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,
S midőn a tél, hideg karjával átölel?
A házépítés, a tűz esetleges pusztítása, az időjárás viszontagságai, ezek bárki számára meggyőző érvek egyenes értelmezésben is, de átvitt értelmük is van: a ház, azaz a házasság védelmet ígér az élet megpróbáltatásaival szemben. Oktalanság lenne elutasítani ezt a védelmet és makacsul kitartani a biztos rossz mellett.
Az érvelés után Petőfi lélegzetvételnyi szünetet tart, aztán új lendülettel, más irányból indítja meg az ostromot. A 6. versszak tanúsága szerint ő tudja, hogy Júliának érző szíve van, csakhogy viselkedését a hideg ész uralja:
De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,
S innen hiszem: van szíved, lángoló,
Csakhogy az észnek jégpáncélja rajta,
Miként a volkán tetején a hó
Júlia sóhajtása egy olyan mozzanat, amely egy apró reménysugárt jelent a költő számára, és ez a remény a vers egész további menetét meghatározza.
Érzelem és értelem szembeállítása nem Petőfi vívmánya: a felvilágosodás korától kezdve napirenden volt a közgondolkodásban, rendre előkerült publicisztikákban.
Szív és ész Petőfinél fontos minőségi különbséget képvisel. A szív nemcsak az érzelmeket jelenti, hanem az értelmes élet vágyát és a nagy eszmékért lángoló akaratot, tehát gondolati töltése is van. Az ész azonban nem elősegítője, hanem akadálya a szép célok elérésének, mivel érzelemmentes belátás által könnyen választhatja a tétlenséget és a mozdulatlanságot.
Az ember értékét Petőfi szerint a szív határozza meg. Az Úti levelekben írja 1847. júl. 6-án: „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer rosszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem.”
Júlia azonban védekezik a szív szava, az érzelmek ellen, és céltudatosan az ész uralmát akarja érvényesíteni. A költő ezért megpróbálja elhitetni a lánnyal, hogy csak idő kérdése, hogy érzelmei kerekedjenek felül. És a versben ettől fogva az idő-tényező lesz a Júlia elnyeréséhez vezető út szférája.
Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,
Mindaddig várok, míg nem mondod, hogy elég,
Várok békével, míg az óra nem jövend el,
Midőn birod hüségem nemcsaló jelét.
A költő, aki kezdetben minden árat kész megadni célja eléréséért, ezután a várakozás állomásain halad keresztül. Eleinte lassú az ütem, aztán felgyorsul, mert egyre erősödik a tehetetlenség kínja, s végül Petőfi felrúgja a maga állította szabályt, hogy vár.
Szélsőséges ellentétekben ábrázolja a várakozás kínját, minden egyes napot az örökkévalóság hosszúságával mér. Ez a várakozás nem nyugodt, hanem csupa mozgás, de erőlködése sziszifuszi munka.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
