A 10. versszakban azt próbálja megértetni a lánnyal, hogy egész életére hatással lesz, ha nem nyeri el a szerelmét, hiszen ha lelkét-eszét veszti, akkor az élet más területein se tud helytállni:
Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak,
Adj a világnak vissza engemet…
Itt ismét Petőfi teljesség-igénye mutatkozik meg: a költő egyrészt közélet és magánélet harmóniájára vágyik, másrészt forradalmi küldetéstudata kap hangot.
A három pont szerény, de határozott figyelmeztetés Júlia számára, hogy nemcsak a szerelmes férfi, hanem a világnak elkötelezett közéleti ember, a költő és forradalmár életéért is felelős. Ha elveszi a józan eszét, azzal akadályozza küldetése teljesítését.
A 10. versszakban hangzanak el az utolsó kérő, rábeszélő, ostromló szavak is. A költő az életét ajánlja fel a lánynak, olyan hevesen, hogy szinte ráerőlteti Júliára az igenlő választ:
Tiéd éltem, te el nem vetheted.
Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
Itt ismétléssel, kettőzéssel próbálja Petőfi akaratát átvinni a lányra. Júlia igenlő válaszát eget-földet megrengető, elementáris erőnek festi le, olyan gyönyörűségnek, boldogságnak, amelybe bele lehet halni.
E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat,
Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –
Ám a vers nem az elképzelt boldogság képével zárul, hanem a sírig tartó szenvedés elégikus ábrázolásával. Petőfi ezzel az 1. strófában megfogalmazott ítéletet nyomatékosítja: hogy ez a szenvedély olyan vad ár, hogy bele kell halni.
Az utolsó strófa tulajdonképpen már nem is Júliához szól, hanem egyfajta belső dialógus, amelyben a költő önmaga számára tisztázza, hogy milyen sors vár rá, ha nem tudja elnyerni a lány szerelmét.
S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
Mint a levél a fához… eljön a tél,
S akkor lehull, de már élettelen.
Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
Kerűlj bár, mindhiába, engem el nem hagysz,
A soha el nem váló sötétség melletted,
Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az!
A költő bátran szembenéz azzal a lehetőséggel, hogy a lány nemet mond, de ez a szembenézés nagyon fájdalmas, ugyanakkor Petőfi bánatában is nagyon határozott, következetes magatartást érvényesít. Hű marad önmagához és érzéseihez: akkor is képtelen lenne elszakadni Júliától, ha a lány nemet mond, hozzá van nőve, és ha nélküle kell élnie, az szelleme pusztulását jelenti.
Az utolsó sorok hasonlatai romantikus színezetűek: sötétség, árnyék, bús lélek. Lemondás, elégikus belenyugvás érződik belőlük.
Ugyanakkor nemcsak a forró szenvedély megvallása ébreszthet bizalmat a lányban, hanem az is, hogy a költő a viszonzatlanság ellenére is ki fog tartani, hűséges marad Júliához. Így a lemondás ellenére is hozzájárul ez a strófa a Júlia meghódításáért folytatott harchoz.
Persze, ez a vers még kevés volt a lány elnyeréséhez, mert Júlia szerelme lassabban kapott lángra, mint Petőfié.
Szeptember 29-én azt írta naplójába, nem tudja a költőt úgy szeretni, ahogyan az megérdemelné. „Oh, csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel! Hátha akkor kell majd éreznem, mi a szerelem, midőn már egy más lány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni…”
