A 7. versszakban védekezésül kilép önmagából, kívülről látja magát és harmadik személyben ír önmagáról, hogy ezáltal is eltávolodjon a szenvedéstől:
Nézem magam, mint tengerek hajósát,
Kit a szél a part közelébe hajt,
De itt megfordul a szél, s látja bár a révet
A küszködő hajós: nem közeledhetik.
Drámai küzdelem a partközelben lenni, mégis újra meg újra elsodródni tőle. Aztán ismét visszalép E/1. személybe, és elmondja, hogy még ezt a kínt is szívesen vállalja Júliáért.
Kinoskeserves lesz ez örökszomju élet,
Hanem éretted még e kín is jólesik!
Korábban „élő szenvedés”-ről beszélt Júliának, most mintha ő érezné ezt a szenvedést a „kínoskeserves” és az „örökszomju” jelzők tanúsága szerint, és ezt jelzi az a tény, hogy ismét első személyben szólal meg. Az, hogy a kín is jól esik, nyilvánvalóan paradoxon.
Ezután a 8. strófában a kín elmélyülésének folyamatát írja le Petőfi szenvedélyes, segélykiáltásként ható jajszavak használatával.
Nem fájhat úgy a betegek testének,
Ha éles vas jár át sebeiken,
Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének,
Mint e sovárgó vágy fáj énnekem.
A fájdalom tűzként égeti, csillapítására a remény egy cseppjét kéri a lánytól. A fájdalomnak és okainak szemléletes felsorolása a végsőkig túlfeszített lelkiállapotot tükröz.
Végül a húr elpattan, a költő fellázad, a 9. strófában éles váltás következik. A költő visszavonja, amit ígért: nem lesz türelmes.
Nem képes a megalkuvásra, nem képes megígérni, hogy kevéssel is beéri és bízik a távoli jövőben és vár, ameddig a lány akarja. A forradalmár lelkület győzedelmeskedik, a költő ugyanis a magánéletben is forradalmár volt, aki gyűlölte a megalkuvást, a kompromisszumot: a kevéssel, a talánnal nem hajlandó megelégedni.
Teljesség-igénye, érzelmi világának egysége iránti igénye nagyon fontos volt a számára, ezt mindenáron ki akarta küzdeni.
Egyre forróbban, egyre szenvedélyesebben beszél, s többé már nem kér, nem esedezik, hanem követeli a boldogságot:
Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
Ne alamizsnát: üdvességet adj!
Hazudtam én, hogy várok türelemben,
Türelmem már is messze, messze hagy;
Petőfi nagyon találóan alkot képeket az indulat, a feldúltság, a zaklatott lelkiállapot érzékeltetésére. A 9. strófa fantázia-gazdagság szempontjából csúcspont, a metaforák egymásra épülő, egymásból kifejlő, mindig súlyosabb tartalmakat hordozó kapcsolatrendszere szinte már allegóriában teljesedik ki.
Petőfi a pusztulásba, az őrületbe kergető lelkiállapotot érzékelteti fantasztikus képi sűrítéssel:
Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
Ahol talán majd egy vadállat tépi össze,
Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!
A megőrülést azért emlegeti Petőfi, hogy a lány felelősségérzetét fokozza és ráijesszen.
A várakozás elviselhetetlen a számára, a várakozás az ő szenvedélyes lelkét az őrületbe kergeti. A türelme úgy elvágtat, mint a szilaj ló (erről a képről forradalmi versei juthatnak eszünkbe). Egyébként Petőfi szerint a türelem a birkák és a szamarak erénye (ez A türelemről című verséből derül ki), amely a megalkuvásra hajló emberi magatartásformát reprezentálja, és visszafogja az ember tettvágyát.
A türelmetlen tenni akarás tehát Petőfi személyiségének olyan alapvonása, amit még a szerelem sem tud felülírni, így Júlia eléréséért folytatott harcában is ez a türelmetlenség érvényesül.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
