Petőfi egy ironikus-bájos-látomásos képben megjeleníti Arany Jánost, úgy láttatva költőtársát, mint aki elszégyellve lustaságát, lelkiismeret-furdalástól gyötörve, görcsös erőlködéssel próbál egy számára túlságosan nehéz feladatot megoldani: „Hah, máris látlak ugorni, / Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát / A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát / A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…”
Itt következik egy kis ars poetica: Petőfi elárulja nekünk, mit gondol a levél-műfajról: „semmi bolondabb / Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen / Irtózom tőlök”. Tehát elutasítja az „okos” levelet, azaz a didaktikus költői levél műfaját. Saját levelével is megújítani igyekszik Petőfi az episztola műfaját.
Ezután Petőfi bevonja a „drága komámasszonyt”, Arany feleségét is a „beszélgetésbe”: szövetségesül kéri fel őt, hogy ő is buzdítsa férjét a levélírásra: „Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, / Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha / Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.”
Ekkor történik egy idősíkváltás és helyszínváltás a versben, de anélkül, hogy a jelentől elszakadnánk. Petőfi visszatér két hónappal korábbi élményeihez, megidézi az Arany családot, a két kisgyereket, Lacit és Julist, majd környezetüket, Szalontát („El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e / Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, (…) / És a csonka torony…” stb.)
Itt kezd elmélyülni a vers líraisága, a nagyszalontai emlékek átélése a mű egyik érzelmi csúcspontja. Petőfi hangulatos képeket fest meg a külső környezetről, amelyek harmóniát árasztanak: „Hát a kert hogy van, amelynek / Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a / Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?” Petőfi itt a Nagyszalontán látott környezetet, tárgyi világot járja körül, és beleveszi a versbe szerelmét, Júliát is, aki távolléte ellenére is jelen van, mert a költő róla ábrándozik.
Petőfi a csonka tornyot is megidézi, amely annyira hatott a képzeletére, hogy le is rajzolta, sőt, verset is írt róla A csonka torony címmel (melyben a Rákóczi-szabadságharcot foglalja látomásba). Itt csak néhány megilletődött sorba sűríti bele a torony történetét:
És a csonka torony, mely a harcoknak utána
Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből
A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
A nosztalgikus, elégikus hangvétel mintha sejtetni, előlegezni akarna valamit a mű utolsó harmadának eszmeköréből, amely már túlmutat a magánéleten, és a tágabb világot, az egyetemességet hozza be a versbe.
Petőfi kérdése – „áll még a gólya fölötte, / Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?” – fokozza a nosztalgiát, de másvalami miatt is érdekes: a Nagyszalontán írt A gólya című, Petőfi gyermek-és ifjúkorára visszatekintő, bensőséges hangulatú szabadságvers ehhez a „méla merengéssel” néző gólyához kapcsolódik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
