Petőfi egy 12 sornyi terjedelmű hasonlat-bokorral, képet képre halmozva, szenvedélyesen, metaforák özönével tiltakozik a megalázó sors ellen, amely megfosztaná szabadságától.
És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha
A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.
Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,
Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –
Ebben a részben már egy pillanatra se válik szét a hasonlított és a hasonlító, a teljes behelyettesítésig emelkedik a hasonlat tartalma. Az egyre szélsőségesebb ellentétek a rabságot vagy szabadságot jelképezik, az eredetileg betű szerinti hasonlat allegóriává emelkedik.
A „harmadfű csikó” inkább választja az oldalait verő záporesőt és a sörényét tépő bozótot, mint a rabságot.
A hév és a szenvedély olyan ódai magasságokba emeli a verset, ahonnan nincs már visszatérés a prózai hétköznapi témákhoz. Ezért Petőfi nem tehet mást, megszakítja a gondolatsort, és egy rövid búcsúzással lezárja a verset:
Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél
Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt,
Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!
A zárlatban az Aranyéktól búcsúzó költő ismét saját nevében szólal meg, a korábbi közvetlen hangon, de a hétköznapi gondok helyett és a pontosan leírható világ helyett végtelenségről, „látkör nélküli tenger”-ről beszél, egy határok közé nem zárt világot jelenít meg.
Azért kell elszakadnia a „part”-tól, az adott világtól, mert ellenállhatatlanul hívja egy annál sokkal szebb jövő megvalósításának vágya. Egy jövőé, amely a „százszorszent égi szabadság”-ra épül.
A végtelenség ábrázolásában Vörösmarty hatását ismerhetjük fel, de nem azonos minőségekről van szó, mivel Petőfi szédületes mozgást visz ezekbe a sorokba. Ehhez egynemű metaforasort használ (amely végig a képzetkörön belül marad: szél, vitorla, horgony, gálya, part, stb.) Fokról fokra, mintegy lépcsőzetesen jutunk fel abba a himnikus magasságba, amely Petőfi szabadságszeretetét jellemzi.
Az utolsó sorok már-már euforisztikus lelkiállapotot tükröznek. Petőfi vad tűzzel zengi el szabadsághimnuszát, amely hozzájárul a kozmosz szimfóniájához, a természet viharok formájában tomboló hangorkánjához. A költő szabadsághimnuszának hangereje ugyanolyan nagy, ha nem nagyobb.
A záró sor ünnepélyességét alliteráció („harsány himnuszodat”) és nagy hatású jelzők fokozzák.
Ennél a résznél az értelmi tagolás miatt ütemhangsúlyosnak érzékeljük a verset, a hexameterek nem tudnak ellenállni az értelmi nyomatéknak. A metrumra való tekintet nélkül minden szót hangsúlyosnak érzünk. Petőfi így helyezte el a költemény csúcsán legsajátosabb, legszentebb szavát, a „szabadság”-ot.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
