Ezután egy összefoglaló „értékelés” következik a vidékről és lakóiról, ismét személyes körbe térünk vissza, s Petőfi ismét ellentétekre építve jellemez, a líraiság azonban nem csökken. A költő elérzékenyülve, meghatottan idézi fel, hogy amikor „dicső tájakon” járt, akkor is az a vidék járt a fejében, ahol barátja lakik.
Az „azóta” időhatározó segítéségével későbbi élményeire utal:
S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –
Értékrendjében Petőfi Aranyék egyszerű világát fölébe emeli az üres lelkű gazdagok világának.
Aztán észreveszi magát, hogy szembe dicsérte Aranyt, holott ő maga se szereti, ha szembe dicsérik: „Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?” Ezzel barátját önmagához hasonlítja, feltételezi ugyanis, hogy ő sem szereti, ha szembe dicsérik.
Ezért vissza is von mindent, amit mondott, úgy tesz, mintha csak érdekből hízelegne Aranynak valamilyen hivatalért:
Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen
Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel.
A gondolatsor végén fordulat következik: Petőfi mint házasulandó fiatalember felelősségtudatáról beszél, s ezzel az óda irányába emeli a költeményt.
A 62. sortól a megélhetés lehetőségeit mérlegeli a költő, kezdetben higgadtan, tárgyilagosan, szinte prózaian. Családalapításra készül, de még nem tudja, miből fognak megélni Júliával:
Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.
S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
Arany János jól ismerte Petőfi anyagi helyzetét, s személyében a költő egy megértő jó baráttal osztotta meg gondjait.
Az, ahogy Petőfi a komolyság látszatát keltve eljátssza, hogyan vállal majd hivatalt, egy öniróniával teli játék:
Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,
Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés
Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe
Ezekben az állítva tagadó sorokban Petőfi a behódoló szolgai alázat magatartását vetíti előre, mint jövőképet önmaga számára, csak azért, hogy aztán rögtön rácáfoljon.
Értékrendjében előrébb való volt a szegény, de független életforma, mint a jómódért felvállalt szolgaság (nem véletlenül hagyta ott a Pesti Divatlapnál vállalt segédszerkesztői állását is: egyszerűen börtönnek érzett mindenféle hivatalt). Júlia a házassági ajánlat elfogadásával ezt az értékrendet elfogadta, így Petőfinek a házasság miatt nem volt muszáj változtatnia rajta.
A vers hangulata itt változik, felizzik, ahogy a költő letépi az álarcot, és megtagadja a gyűlölt életformát és életelveket. Ezután elemi erővel ível felfelé a vers, sodró lendületet kap, a feszültség a végsőkig éleződik benne.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
