Petőfi Sándor: A nép nevében (elemzés)

Petőfi a nép kizsákmányolása ellen szólal fel és jogokat követel a népnek, de nem a népet lázítja, hogy vívja ki szabadságát, hanem a nemességet fenyegeti, amelynek szerinte saját jól felfogott érdekében kell jogokat adnia a népnek, mert ha nem teszi, akkor a nép vért fog ontani.

A nép nevében megszólítottja nem a nép, hanem a nemesség, őket akarja Petőfi „rábeszélni”, hogy adjanak jogot a népnek, amíg nem késő. A keretversszakok tanúsága szerint elérkezett az utolsó pillanat, amikor még meg lehet állítani a készülőben levő erőszakot: ha most nem kap jogokat a nép, akkor fel fog lázadni, és kő kövön nem marad.

Petőfi tudta, hogy a forradalom rengeteg véráldozattal jár, és hogy milyen kockázatos, ha a nemzet megosztott (belső ellentétektől szabdalva a magyarság nem tudja kivívni az Ausztriától való függetlenséget), ezért ő is jobban szerette volna, ha a társadalmi átalakulást erőszak nélkül végre lehet hajtani.

Abból indult ki, hogy a nemességnek is érdeke, hogy megelőzze a parasztlázadást, és arra próbál rámutatni, hogy a nemesek jobban járnak, ha békés úton végrehajtják a reformokat, és önként lemondanak kiváltságaikról, mint ha megvárják, hogy kitörjön a forradalom és a nép erőszakkal rákényszerítse őket arra, amit most maguktól megtehetnének s így elkerülhetnék a legrosszabbat.

A versnek rendkívül fenyegető hangja van, ráadásul kioktató és megalázóan gúnyos is azokkal szemben, akiket megszólít, így lélektanilag nem alkalmas a nemesség meggyőzésére (ha nem a nép, hanem a nemesség helyébe képzeljük magunkat, akkor a vers hangvétele sértő).

De nem is az a vers célja, hogy meggyőzze a nemességet, hanem hogy az agitátor, Petőfi nézeteit hirdesse – nem az ellenfél, vagyis a nemesség, hanem a „párthívek”, vagyis a nép felé. A vers azért olyan, amilyen, mert a költő meg akarja győzni a plebejusokat-polgárokat, hogy jól tudja képviselni az érdekeiket, hiszen mestere szónak, képes egy mondattal szétzúzni a nemesek önérzetét.

A versben Dózsa György 1514-es parasztfelkelésének felidézésével próbálja megfélemlíteni a nemességet. Dózsát ugyan megégették, sorsa tragikus bukás volt, de az emléke, a szelleme, az eszme, amiért küzdött, tovább él, s újra itt van köztünk. Petőfi kijelentésében (Dózsa Györgyöt elégettétek) vád érezhető, mintha felelősségre akarná vonni a nemességet azért, amit őseik a parasztvezérrel tettek.

A nép el fogja ragadni hatalmával és erejével, amiről úgy érzi, hogy jár neki, s ez a dolog: a jog.

A nemesi előjogokhoz tartozott az emberi jog is, mert a nemesség ősei foglalták el a hazát. Ez igaz, mondja Petőfi, de a haza a nép verítékétől terhes. Jogot kér a parasztoknak az egész emberiség nevében.

Ideje, hogy a nép végre a jogok felét magának tudhassa, a nemesség pedig a szenvedés, a terhek felét vegye át: „Ide a rózsa néhány levelét / S vegyétek vissza a tövisek felét.”

Petőfi a nyers és leplezetlen irónia, a megalázó gúny eszközével él: a nemesség „győri vitézségét” emlegeti, az elfutó nemesi katonalábakat hős lábaknak nevezi, amelyeknek emlékoszlopot kéne emelni.

Ezzel az utolsó nemesi felkelésre utal, amely vereséget szenvedett Napóleon seregeivel szemben, és a magyar nemesi bandériumok csúfos futásával ért véget. Petőfi szerint a futó lábakkal a nemesek megcsúfolták a hazát. Ha maga a fenyegetés és a kioktatás nem volna elég, ezzel a költő végképp megsérti a nemesség önérzetét.

Ez a strófa, a 4. strófa ironikus voltával elüt a vers egészének patetikus hangvételétől, és ezután, mintha csak korrigálni akarná a disszonanciát, az 5-6. versszakban még nagyobb pátoszt szólaltat meg Petőfi.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!