Petőfi Sándor: István öcsémhez (elemzés)

A vers értelmezése

A vers hangulatát, életszemléletét leginkább a kezdősorok határozzák meg. Az 1840-es évekig nemigen kezdtek úgy verset, ahogy Petőfi nyitja az István öcsémhez írt episztoláját:

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?

Ez a verskezdés példa nélkül való a magyar irodalomban. Nem tudom, Petőfi előtt kezdett-e valaha költő „Hát”-tal verset… gyanítom, hogy nem. Még a hétköznapi beszédben sem illik így nyitni, legalábbis gyerekkorunkban szabályként tanították velünk, hogy „háttal nem kezdünk mondatot”. Akkor most mit kezdjünk Petőfi verskezdésével?

Petőfi a „hát” szót itt a mondat árnyalására, módosítószóként használta: a személyességet, a bizalmas viszonyt akarta érzékeltetni vele. Azonkívül a „hát” azt is sugallja, hogy a kérdező némi gondolkodás, töprengés után szólal meg.

Pontosan ez figyelhető meg a verskezdésben: a töprengés és a mellbevágó indulat. Ez akkor is érezhető, ha fonetikai szempontból vizsgáljuk meg a költeményt.

A versben ugyanis megfigyelhető az „á” hang magas aránya, illetve hogy többször rímhelyzetben van (a 3 periódusnyi asszonánc kulcshangja). Ennek a hangnak van egyfajta erőt, biztonságot, tágasságot sugalló érzete. Az „á” hangnak a nyitó szóban, a „hát”-ban való jelenléte tehát egy fesztelen, dacosan kedves, kemény nyitást eredményez.

Ugyanakkor a feszes, dacos keménység mellett az otthonidéző, érzelemteli bensőségességet is megfigyelhetjük a nyitásban, ami érdekes kombináció. Petőfi anélkül tud bensőséges lenni, hogy lágy lenne: a bensőségesség nem olvad lágyságba.

Ez a dac egyébként tipikusan petőfies dolog, ugyanakkor van a költőben egy alig leplezett félszegség is. Igaz, hogy kibékült a szüleivel, de elhagyta az otthonát, és bár a városban képzeli el a jövőjét, az érzelmi biztonságot részben a falun élő családjából meríti.

A magyar irodalomban az episztola műfajában nem volt még példa arra, hogy a költő ilyen dacosan, keményen, s egyúttal ilyen évődően, játékosan, gyöngéden kihangsúlyozta volna saját egyéniségét. Radikális újítás volt Petőfi verskezdése, mivel egy új, markáns lírai magatartást jelent, amely nyomatékosította a költő felszabadult, öntudatos személyiségét.

Petőfi megfordítja a költői levél bevezetőjének szokásos szerkezetét is, hiszen a második sorban már rögtön önmagáról kérdez:

Gondoltok-e ugy néha-néha rám?

Ezt a sort olvasva a nyitósor értelme is módosul. Megértjük, hogy a költő nem információt kér, hiszen pontosan tudja, hogy miként élnek szülei és testvére. Teljesen reálisan látja helyzetüket, s épp ebből a helyzetértékelésből fakadnak azok a szép sorok, amelyekben a fiúi-testvéri szeretet nyilvánul meg lírai módon.

Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

Petőfi tehát önmagára kérdez rá, mintha valójában nem is a szülei sorsa érdekelné, és csak úgy udvariasságból érdeklődött volna hogylétük felől.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!