Az 5. versszakban ugyanis nagy erejű felkiáltással adja tudtunkra, hogy az egész korabeli feudális Magyarországot elutasítja: „arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok”.
Ez a vers legforradalmibb gondolata, mert társadalomkritikát már Petőfi előtt is sokan megfogalmaztak (pl. Kölcsey a Zrínyi dala és a Zrínyi második éneke, vagy Vörösmarty az Országháza c. versben), de korábban csak egy-egy dolgot bíráltak, senki nem mondott olyat, hogy az egészet el akarja vetni úgy, ahogy van.
A nemesi reformpolitikának ugyanis éppen az volt a lényege, hogy meg akarta őrizni a korabeli társadalmi berendezkedést, csak éppen reformok által korszerűsíteni akarta azt. A reformkor nagyjai egy-egy dolgot szégyelltek, amin jobbítani akartak, de nem tagadták meg az egész társadalmat, Petőfi ellenben megtagadja az akkori magyar nemzet egészét.
Az utolsó strófában van a legtöbb retorikai eszköz és itt érezzük a legtöbb zaklatottságot is, hiszen a vallomásosság itt ér a csúcspontra. A szégyen szót először egy színhatás érzékelteti („arcom szégyenben ég”), majd a következő sorban ismétléssel nyomatékosítja a költő, amely egyben felkiáltás is: „Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!”
A vers másik újdonsága, hogy a Petőfi olyan izzó hévvel vágja a nemzet arcába, hogy szégyelli, hogy magyar, olyan hangon beszél erről a témáról, ahogyan azelőtt még senki soha. És mindezt első személyben, szavaiért személyes felelősséget vállalva mondja!
Összehasonlításul: Kölcsey annak idején egy történelmi személyiség szájába adta a kritikát (Zrínyi-versek), Vörösmarty pedig általános alanyt használt (Országháza), így a bíráló hangot nem lehetett egy az egyben az ő személyükkel azonosítani. Azelőtt senki nem vállalta magára ilyen nyíltan a nemzetostorozó szerepet, mint Petőfi, aki keményen odamondja, hogy szégyelli, hogy magyar.
Erre a totális tagadásra a záró strófa 3-4. sora ad magyarázatot, amelyben a költő azokra a nemzetekre hivatkozik, amelyek előttünk járnak a társadalmi fejlődésben: „Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.”
Itt metaforikus ellentétet találunk (nem is hajnallik-ragyog), és ellentét feszül a „minálunk” (=a szülőföld) és a „máshol” (= a világ) között is. A „nap” és a „hajnal” költői archetípusok, amelyek a belső forróságot, a cselekvést, a tettre kész ifjúságot, az újat kezdést jelképezik.
A költő tehát a nemzetköziség kontextusában nézi a nemzetet, összehasonlítva más országokkal, világméretekben gondolkodik a nemzetről. Értékét pedig azon méri le, hogy a fejlettségnek, a haladásnak milyen fokán áll.
Ugyanakkor a záró sorok arról árulkodnak, hogy a szülőföld és az ellentétektől megosztott nemzet iránti szeretete mindennél erősebb: minden hiányosság, elmaradottság ellenére is vállalja magyarságát és ragaszkodik a szülőföldjéhez: „De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!”
Ez a vállalás nem is annyira a jelennek, hanem a jövőnek szól: a költő a cselekvő hazafiságot, a haladásért való küzdelmet vállalja, változtatni akaró eltökéltségét fejezi ki. A forradalmi változások szorgalmazása azonban nem jelentette azt, hogy lemondana a nemzeti hagyományokról vagy a nemzeti tudat erőforrásáról, azaz a reformkori politikai gondolkodás vívmányairól.
A vers a szülőföld iránti szeretet megvallásával kezdődött, és a nemzet, a haza iránti szeretet megvallásával ér véget, de a zárlatban kifejezett hazaszeretet már tudatosabb, elvszerűbb, mint a versindításban.
A záró sorok is több ismétlést tartalmaznak, pl.: „szeretem, hőn szeretem, imádom”, ahol a végletekig fokozza s ezzel áradóvá teszi a költő az érzelmi megnyilatkozást. A „gyalázatában” szóval pedig a költő visszautal arra, hogy szégyelli, hogy magyar, s azt fejezi ki, hogy ennek ellenére szereti a nemzetet.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
