A vers 1848 januárjában íródott, és az utókor ítélete szerint Petőfi szerelmi lírájának egyik legszebb, legkülönlegesebb darabja. Feleségéhez, Szendrey Júliához szól.
A költőnek ez a legszenvedélyesebb szerelmes verse: az egész egy parttalanul áradó szerelmi vallomás, amely a kimondhatatlan nagyságú szenvedélyt fejezi ki. Petőfi szerelmes férfiként, ifjú férjként és költőként egyaránt azon van, hogy szárnyaló gondolatait, heves érzelmeit szavakba öntse, míg végül rádöbben, hogy a kimondhatatlan éppen azért kimondhatatlan, mert végtelenül egyszerű.
A romantikus stílusú szerelmi költemény Vörösmarty Ábránd című versét juttathatja eszünkbe, azzal a különbséggel, hogy ez nem udvarlóvers: Petőfi a felesége iránti szerelmét szerette volna megénekelni (ő volt a hitvesi költészet megteremtője irodalmunkban).
Nincs benne semmi álszemérem vagy finomkodó modorosság: a költő számára az asszony társ, partner a szerelemben és az életben egyaránt. Hangja közvetlen és őszinte, hangvétele emelkedett.
Minek nevezzelek
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
A vers műfaja rapszódia, vagy óda rapszodikus vonásokkal, ugyanis hangneme nagyon fennkölt, ódai, magasztos, eksztatikus.
Témája egy olyan szerelem, amelynek nagyságát lehetetlen szavakkal kimondani, a költő mégis vágyik arra, hogy kifejezze valahogy. Keresi a legméltóbb kifejezést, azt a szót, azt a megnevezést, amely legjobban illik felesége szépségéhez, de nem találja, ezért teszi fel újra meg újra a kérdést: „Minek nevezzelek?”
A cím témajelölő: a vers kezdő sora, egy kérdő mondat, amely a költő szándékát jelzi, hogy találjon egy olyan képet, egy olyan szót, amellyel méltóképpen ki tudja fejezni Júlia iránti érzelmeit. A vers feszültségét az okozza, hogy nem talál megfelelő képet, soha nem elégedett azzal, amit talált, ezért mindig újat keres.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
