A 4. versszak egy hasonlattal fejezi ki, hogyan szedegeti össze a költő a sok szép emléket, ahogy a régi kedves helyeket bejárja. Gondolatai olyanok, mint a nyugtalan madár, amely ágról ágra röpköd, és az emlékeket úgy gyűjtögeti össze magában, ahogyan a méh a virágról a mézet.
Az emlékek felidézése közben szinte újra gyermeknek érzi magát, erről tanúskodik az 5. versszak. Újra látja önmagát, ahogy lovagol nádparipáján és fűzfasípot fúj. Újra látja magát játszani.
Természetesen ez csak a képzeletében történik, úgymond visszaálmodja magát a gyermekkorába. A refrén itt egy sóhaj kíséretében hangzik, hiszen a gyermekkor visszahozhatatlanul elmúlt, örömeit csak képzeletben lehet újraélni.
A 6. versszakban folytatódik a gyermekkor képzeletbeli újraélése: a költő a játékkal eltöltött, boldog nap estéjét meséli el. Este van, a gyermek elfáradt már, ezért hazamegy, s otthon dajkája ölébe veszi és altatódalt énekel neki. Félálomban hallgatja a „Cserebogár, sárga cserebogár”-t, s itt a refrén az otthon békéjét, melegségét, biztonságát érezteti.
Ez az esti harangszó és a hazatérés kettős jelentéssel bír: a valóságban a képzelt gyermekkori napot zárja le, átvitt értelemben viszont az egész életet, vagyis az altatódal a halálba kíséri át a lírai ént. Ugyanúgy a lovas és a ló motívuma jelentheti azt az utat, amit életünk során bejárunk.
A refrén, amely minden versszak utolsó sorát alkotja, meghatározza, egységessé teszi a vers hangulatát és ritmust ad a költeménynek.
A vers különlegessége az, hogy ez a refrén egy valódi nótából, a „Cserebogár, sárga cserebogár…” című verbunkos zenei ihletésű virágénekből származik. Ezt az éneket és a bölcsődalokat vetíti egymásra a költő, hiszen visszaemlékezése szerint a Cserebogár-nóta az ő „altató nótája” volt kisgyermekként.
Egyáltalán nem azt mondta amire rá kerestem.