Az első 2 strófa felvázolja a vershelyzetet. Módszere a szembeállítás és a párhuzam. Pl. „kis lak” és „nagy Duna” ellentéte. A vágyait kergető „tékozló fiú” elhagyja a szülői házat, hogy szerencsét próbáljon a nagyvilágban. Édesanyja hiába próbálja lebeszélni, tántoríthatatlan.
A búcsúzás mindig fájdalmas, ugyanakkor felemelő is. Az ismeretlen távolok hívása és a „gyászos tévedés” ellentéte határozza meg a vers befejezését. A költő kegyes hazugsággal próbálja enyhíteni édesanyja szívfájdalmát. Ez a kegyes hazugság az édesanya iránti szeretet csalhatatlan jele.
A költemény hangulata szomorú, levert, hangvétele vallomásos jellegű és őszinte. Ez a méla hangulat az a „petőfies hangulatfajta”, amely később Petőfinek tájverseiben és egyéb verstípusaiban is meg fog jelenni.
A vers beszélője a jelen szomorúságával szembeállítja a boldog múltat, az elhagyott otthon emlékképeit. A leglíraibb rész a búcsú pillanata, amikor vágyait kergetve elszakadt hazulról. A versbéli otthon nem egyszerűen csak egy vonzó fogalom, hanem két ölelő anyai kar.
A távozás nemcsak azért fájdalmas, mert a lírai én csalódott reményeiben, hanem mert szerető édesanyjának aggodalmai mind valóra váltak. Ezért inkább kegyes hazugságot üzen a hazatérő földiekkel, hogy megnyugtassa.
A költemény nem népdal, még csak nem is dal: terjedelme, versformája, témájának összetettsége kirekeszti a „dal”-műfaj kereteiből. Az elbeszélő közlésmód, az állapotrajz, az elmélkedés, a megjelenítés, a több fordulatú szerkezet, az összetett érzésvilág dalszerűtlenné teszik. Ezek nem dal-sajátosságok.
Ezért nem nevezhető műfajilag dalnak ez a vers. Goda Imre meghatározása szerint „nagyon egyéni lírai költemény”.
A vers szerencsés hangütése, hiteles érzelmessége, s nem utolsósorban a téma újszerűsége feledteti a mű gyenge pontját: azt, hogy úgyszólván belső kontroll nélkül, a bajzai líra hagyományai szerint ömlik belőle az érzelem. Ez az érzelmi felfűtöttség Petőfinek azokból a verseiből sem hiányzik, amelyekben a katonaságnál töltött éveire emlékszik (pl. Katonabarátomhoz).
A Távolból metaforáin, kifejezésein még meglátszanak a kor vezető költő-tekintélyeinek, sőt, a másod-és harmadvonalbeli lírának is a stiláris hatásai. Ezt a nem eredeti nyelvi-stiláris modort azonban hangsúlytalanná, észrevétlenné teszi a nagylélegzetű lírai hangvétel, a költői magatartás hitelessége és ereje.
Mellesleg Petőfi tehetségét bizonyítja az is, hogy egy, a lényétől idegen vagy számára szokatlan ízlésvilágú költeményt is így meg tudott írni…
A Távolból még nagyon korai műve a költőnek, a maga módján mégis telitalálat: a zseni bravúrja, aki esztétikus költeménnyé tudta összeolvasztani a dalt és az időmértéket, az érzelmet és az érzelmességet, a hagyományosat és az újszerűt. Ha ő maga nem is tartotta ezt a versét jónak…
Petőfi 1843. június 1-i leveléből ugyanis megtudjuk, hogy Bajza tanácsára írta ezt az „időmértékes népdalt” (ő népdalnak tartotta), szerinte „aligha sikerrel”. Bajza azért adta ezt a tanácsot, mert finomítani akart Petőfi költészetén. Ne feledjük, Bajza fedezte fel Petőfit, ő közölte az első Petőfi-verset az Athenaeum című lapban (A borozó, 1842. május 22.)
Petőfi teljes bizalommal és fiúi tisztelettel közeledett Bajzához, aki jó szemű szerkesztő volt, és szerencsésen választott, amikor A borozót megjelentette, de Petőfi valóságos költői értékét soha nem ismerte fel. Megbecsülte ugyan tehetségét, de neki más volt az ízlése, mint Petőfinek, és képtelen volt az ízlését hozzáidomítani Petőfi költészeti forradalmához.
Tanácsa kétséggel töltötte el Petőfit, és joggal, hiszen mindaz az újító törekvés, amit Petőfi az irodalomba hozott, ellenállt Bajza finomító szándékának. Egyébként Bajza kifogásolta először Petőfi rímeit és versmértékét, s kifogásai tovább éltek a későbbi Petőfi-ellenes kritikákban.
