A vers címzettje maga a folyó, azaz a lírai én végig a Póhoz, a megszemélyesített folyóhoz beszél, ami fenntartja a jelenidejűség képzetét (mintha most történne). A vers négy strófájából három E/2. személyű megszólítással kezdődik (az eredeti olasz szövegben minden versszak első szava a folyó nevével kezdődik, azaz megszólítás). A Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad… tipikus megszólításos vers.
Tudjuk, hogy Petrarca szoros kapcsolatban volt a természettel, a Mont Ventoux-t (Viharos Hegyet) is megmászta. Ugyanakkor egyetlen olyan természetverse sincs, amely pusztán természetvers volna.
Petrarcánál a természet mindig alárendelődik a lírai én érzelmeinek, aki állandóan dialógust folytat a természettel és annak minden elemével. Persze, mivel a természet sosem válaszol, ezek nem igazi párbeszédek, hanem csak áldialógusok (pszeudo-dialógusok). Az áldialógusnak tipikus megformálási módja a megszólításos vers.
Verseiben Petrarca a természeti jelenségeket többnyire két dologhoz viszonyítja: 1. Laurához (mennyiben segíti vagy gátolja az adott természeti jelenség a Laura iránti szerelemben), 2. önmagához (saját képességeit összeméri az adott természeti erőével). Azokat a természeti jelenségeket szereti, amelyeket le tud győzni: ha nem ő kerekedik felül, akkor ellenségének látja az adott elemet.
Jelen esetben a Pó ellensége a lírai énnek, mivel látszólag a folyó a bűnös abban, hogy a beszélő egyre messzebb kerül a szerelmétől.
A cím a költemény első sora. Már a címben (kezdő sorban) megjelenik a szembeállítás az előresodró mozgás és a visszakívánkozás, gondolatban visszafelé haladás között.
A Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad… mesteri ellenpontozó szerkezettel rendelkezik, és 4 szerkezeti egységre osztható fel.
Az 1. egység (1. versszak) a folyó megszólítása. Itt a Pó neve még érzelmileg közömbös. A lírai én közli a Póval, hogy csupán testét, porhüvelyét tudja elragadni Laurától, a lelkét nem. Hiába sodorja magával és viszi egyre távolabb, a lelke ott marad szerelmével, Laurával, akiért szembeszáll a természet akaratával. A vers további része ennek az ellentétnek a kibontása, variációja.
A 2. egység (2. versszak) egy allegóriát fejt ki, a lírai én szerelmes lelke válik allegorikus képpé, egy szárnyas lénnyé, azaz a beszélő vágya szárnyán repül szerelméhez. Ennek a szárnyas lélek-allegóriának ókori mitológiai előképei vannak (Pszükhé, azaz maga a lélek, és a repkedő Cupido is szárnyas lények). Tehát a lélek-kép egyben szerelemkép is, mivel megidézi a nyilaival repkedő Cupidót.
Petrarca belerejti Laura nevét ebbe a strófába, az „arany Lomb” az asszonyra utal.
A 3. egység (3. versszak) újabb megszólítása a folyónak. Míg a verskezdő megszólítás még közömbös hangulatú volt, itt a 3. versszakban már túlzó („Egyéb folyók közt te királyi, büszke”), és a Pó nagyságát hirdeti.
A „királyi” és a „büszke” jelzők szerepe az, hogy a folyót legyőzhetetlennek tüntessék fel: a lírai én a Pót hatalmas ellenfelének tekinti. A Pó felnagyítása, felmagasztalása azonban nem meghódolást jelent, hanem a szerelmes lélek jelentőségét növeli meg: minél nemesebb, minél nagyobb az ellenfél, annál nagyobb dicsőség legyőzni.
Tehát egy látszólag legyőzhetetlen erőt tisztel meg ezekkel a túlzó jelzőkkel, ugyanakkor ebben a dicséretben nem a folyó dicsérete rejlik, hanem az emberi szellemé, amely képes legyőzni a teret és az időt („csak földi részem hordja szarvad-ágad”). A lélek belső szabadsága segíti hozzá az embert a folyó legyőzéséhez.
Laurára utal a „nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze” sor. A nyugati Fény százszor szebb, mint a keleti, mert Laura lakhelye nyugatra van (a Pó nyugatról keletre folyik, és kelet felé viszi magával a lírai ént).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
