A lovagkori szerelmi líra és a reneszánsz természetábrázolás minden kelléke megtalálható a versben.
A természet és a szerelem egységet alkot Petrarca világában, összetartoznak, így sokszor az a benyomásunk, hogy a természet csak ürügy arra, hogy a költő Laura szépségét dicsérhesse. Hiszen Laura képét látja mindenben, minden őrá emlékezteti. A természet szépsége Laura szépségét tükrözi: a napsütésben Laura fénye ragyog, a patak csillogásában is ő tűnik fel, stb.
Ugyanakkor Laura alakja eszményített, idealizált. Csak általánosságokat tudunk meg róla: aranyszőke, világos szemű, bájos, erényes, férjezett és kegyetlen, mert nem viszonozza a beszélő érzelmeit. Ezek a tulajdonságok bárkihez tartozhatnának, nem állnak össze egyéniséggé. Petrarca nőábrázolása e téren nem haladja meg a trubadúrlíra emelkedett nőábrázolását.
Vallomásos szerelmi lírája abban az értelemben viszont már modernnek nevezhető, hogy Laura eleven, „földi” nő, aki fizikai valójában is megjelenik. Külseje, testi jelenvalósága mellett azonban eszménykép is, a szépség ideájának megtestesítője (újplatonista hatás, hogy Laura egyszerre valóságos asszony és elvont eszme is).
A Ti szerencsés füvek, boldog virágok… alapos vizsgálatakor tudatos és arányos versépítkezést látunk. A rendezőelv eredetileg az volt, hogy egy gondolat kerüljön egy sorba, s az eredeti, olasz nyelvű Petrarca-műben így is van, de a fordítás ezt nem adja hűen vissza.
A cím a költemény első sora. A füvek azért szerencsések, a virágok azért boldogok, mert a lírai én szerelmese ott járt, és érintette őket a lába. Hiszen minden értékesebbé válik attól, hogy a szeretett nő lényével keveredik, hogy érezte, látta a kedvest. A vele való érintkezéstől minden megnemesedik, értékesebbé, magasztosabbá válik.
A vers két mondatból áll, ez tartalmilag 2 szerkezeti egységre osztja:
Az 1. egység (1-12. sor) a lírai én vallomása, aki megszólítja a tájat, a növényeket, és mindazokat a természeti jelenségeket, amelyek valami módon kapcsolatba kerülhettek Laurával.
A szeretett nő elképzelt sétáját követjük nyomon a versben, s akár egy beavatási szertartásban, minden részlet Laura érintésére elevenedik meg: a táj a szerelem részévé válik. Laura lényének sugárzása boldogsággal, szépséggel, tiszta csillogással telíti meg az egész világot. A természet szeretete és a szerelem itt még összemosódik, egybeforr.
A költő közvetetten, a táj egyes elemeinek a megszólításával idézi meg a szeretett nő alakját. A földtől (a kedves lába nyomától) a horizontig (a kedves tekintetéig) egyre táguló látószögben ábrázol mindent, amit lát. A természet egyes elemeitől (füvek, virágok, vízpart, fácskák, ágak) a táj egészéig tágul ki a látvány, ami jól jelzi a szöveg megtervezettségét: Petrarca tudatosan rendezte el így a megszólításokat.
A tájban megjelenő nőalak az eszményi tökéletességet testesíti meg. Az ideál egyszerre elérhetetlen és valóságos. Valahogy légies, mégis érezhető, hogy testi valójában jelen van (lába a virágokon tapos). A 2. strófa „Lomb” szava is Laurára utal, akinek neve olaszul (kis módosítással) babérlombot jelent.
A táj szépségek sokaságát kínálja, és a beszélő elragadtatott hangon sorra szólítja meg a dolgokat, amelyek kedveskedő, gyöngéd jelzőket kapnak. De a természetet nem önmagáért szereti, az ő szemében a táj nem önmagában szép, hanem azért, mert kapcsolatba került Laurával.
A képek felsorolásával (ami egyetlen hosszú mellérendelő mondat) késlelteti azt, amit végül csak a 4. versszakban mond ki: „irigylem tőletek tekintetét is!” A fő gondolat késleltetése (az első versmondat főmondati állítmánya csak a 4. strófa első sorában hangzik el) fokozza a hatást. A lírai én csak a végén vallja meg érzelmeit és tör föl belőle az elfojtott vágy.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
ejj de jó