Az „író szócsöve”-szerepkör mindig létezett a drámában. Minden kor drámája talált megoldást arra, hogy a drámai konfliktusban szükségképpen egyoldalúan ábrázolt szereplők fölé emelkedve közvetítse a szerzőnek a megjelenített helyzettel kapcsolatos állásfoglalását a néző számára.
A szerző véleményét a különböző korszakokban többé-kevésbé közvetett módon juttatták kifejezésre:
- bizonyos drámai konvenciók által, amilyen pl. a félreszólás és a monológ. Plautus szereplői monológjaikkal még naiv módon magához a nézőközönséghez fordultak, de az újkori drámaírók már úgy írják meg a monológot, hogy a színpadon magára maradó szereplő hangosan gondolkodik, és ezt a hangos gondolkodást pszichológiailag is indokolják.
- olyan szereplő által, aki a szerző állásfoglalásának kifejezője (s ezzel valamilyen, az adott korban erkölcsileg magasabb rendű társadalmi nézetet hangoztat), ilyen pl. az antik drámákban a jós (pl. Szophoklész Antigonéjában Teiresziász).
- minden olyan szereplő által, aki a dráma tulajdonképpeni cselekményéből ki van rekesztve s azt mintegy kívülről szemléli, pl. az antik drámában a kórus, a karvezető, a középkori misztériumjátékokban a keretjáték szereplői, Shakespeare-nél az udvari bolond vagy egyes (többnyire komikus) népi figurák (mint pl. a Hamletben a sírásó), a klasszikus francia drámában a főszereplők bizalmasai.
- egy narrátor által, aki a cselekményen kívül álló személy, aki mintegy közvetít a szerző (vagy a cselekmény résztvevői) és a közönség között. A közönséghez fordulva magyarázza, irányítja, esetleg érzelmileg is kommentálja a drámában megjelenített eseményeket, áthidal térbeli és időbeli távolságokat, elmond olyan eseményeket, amelyek a színpadon nem jelennek meg, de a további cselekmény megértéséhez szükségesek.
Ebben az esetben csak annyi az újszerű mozzanat, hogy a narrátor nemcsak a maga fikció jellegét vállalja tudatosan, hanem fikciónak tekinti a drámában megjelenített cselekményt is.
A modern drámában ez éppúgy jellemző a cselekményen kívül álló, külön színász által játszott narrátorra, mint arra a szereplőre, aki a cselekményből csak időnként lép ki, hogy narrátori funkciót töltsön be, vagy arra a szereplőre, aki a cselekményből ki sem lépve hangosan mondja el a cselekménnyel kapcsolatos gondolatait, s ezen szavait a közönséghez intézi. Sőt, ez jellemzi a modern drámában a kórusok szövegeit is.
Az ilyen értelemben vett modern narrátort Bertold Brecht drámái tették elfogadottá a színpadon. Az ő nyomán főleg Piscator és Wilder alkalmazott drámáiban gyakran narrátort, de előfordul Arthur Miller, Max Frisch és más modern írók alkotásaiban is.
