Vergilius a theokritoszi költészet megújítója volt. Átvette Theokritosztól a pásztori helyszínt, a neveket és a hexameteres formát, de nem ragaszkodott ahhoz a hagyományhoz, hogy a bukolikus költeményekben kizárólag pásztorokat kell szerepeltetni: az ő szereplői többnyire földművesek, észak-itáliai kisbirtokosok, akik állatokkal, szőlővel, szántófölddel és gyümölcsössel is rendelkeznek.
Másrészt a görög tematikát sajátosan római életérzéssel kapcsolta össze. Az ő bukolikus költeményei nem mind idillek, hanem nagyon is közérdekűek: fontos szerepet kap bennük a politika. Hőseinek életét feldúlta a polgárháború: földjeikről elűzték őket a kiszolgált (veterán) katonák, ezért földönfutóvá váltak. Ők nem menekülhetnek semmilyen idealizált világba a durva valóság elől.
Vergiliusnál tehát az idill helyett inkább a veszélybe került idill jelenik meg: hősei, bár ők is a természetben élő pásztorok, olyan jelenben élnek, amelyben a világrend harmóniája felbomlott, és az idill már a múlté.
Szereplőinek másik típusa olyan földműves, aki már visszakapta otthonát és földjét, és boldog, idillikus életet él az augustusi rendszerben, élvezve a biztonságot, a nyugalmat és a békét (ilyen idill pl. a IV. ecloga).
Vergilius eklogáiban sajátosan mutatta be életkörülményeit. Számára a pásztori világ jelkép: ellenképe a valóságnak, egy szellemi világ, amelyben minden érték megtalálható.
A IX. ecloga a földfoglalások és a polgárháborúk korát tükrözi, s a műfaj hagyományos felépítése és beszédmódja szerint íródott.
IX. ecloga
LYCIDAS
Hát te hová mégy Moeris? a városi útra igyekszel?
MOERIS
Ó, Lycidas, mit is ér meg az ember, hogyha soká él;
Hirtelen itt terem egy jövevény s azt mondja e földön:
„Mind az enyém, takarodjatok innen régi lakósok!”
Most letiportan, – mert felforgat a sors keze mindent, –
Néki viszek gödölyét, – átok keserítse a húsát!
LYCIDAS
Én pedig úgy hallom, hogy a lágy lejtőre futó domb
Lábától le egészen a vízig, amott meg az ősi
Villámtól hasitott tölgyfák zúgó ligetéig
Verseivel néktek megvédte Menalcas a földet.
MOERIS
Hallhattad, hire járt Lycidas, de tudod, hogy a versek
Oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak,
Mint a sasűzte, bozótba futó kicsi chaoni gerlék.
Hisz ha a holló épp az imént a baloldali odvas
Tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével,
Nem látnád Moerist soha már s nem is élne Menalcas.
LYCIDAS
Érhet-e íly nagy baj valakit? jaj, hát lehet az, hogy
Elnémultál volna örökre te drága Menalcas?
Nimfákról ki dalolna? ki hímezné teli rétünk
Gyönge virágokkal s remegő zöld árnnyal a forrást?
Most egy vers jut eszembe, minap lestem ki a csöndben,
Míg Amaryllishez mentél, aki oly gyönyörű szép:
„Tityrusom, míg megjövök, őrizd addig a nyájat,
S hogyha legelt, itatóra tereld, de figyelj s ha a vén bak
Megtorpanna, – ugorj szaporán, ravasz az s ravaszul döf.”
MOERIS
Hát még Varusról az a vers, melynek fele kész csak:
„Hogyha miénk marad a szép Mantua, Varusom immár, –
Mantua, melyhez olyan közel ép a bajérte Cremona –
Éneklő hattyúk röpitik fel az égre neved majd.”
LYCIDAS
Corsica rossz tiszafája felé méhed sose szálljon,
És legelő tehened nagy tőgye legyen teli tejjel:
Kezdd el, halljam az új dalt! engem is úgy noszogatnak
A Pierídák már, hiszen egy-két verset is írtam,
Melyet a pásztori nép dalol, ámde az ősi hizelgő!
Variusunk költő, vagy Cinna! de én mi vagyok még?
Lúd, aki gágog, amíg hattyúk lebegő dala hallik.
MOERIS
Így van ez, értelek én Lycidas, töröm is fejemet, várj,
Hogy felidézzem e dalt, de talán te is ismered, oly szép:
„Jöjj, Galatea te! hagyd a folyót, mire jó az a játék?
Itt van a bíborszínü tavasz, már önti az újult
Föld a virágot; a nyárfa fehéren hajlik a barlang
Árnya fölé s ím összefonódnak a zöld venyigék is:
Jöjj ide hát, hadd verje a zengő partot a hullám.”
LYCIDAS
És amit egyszer rég te daloltál egy derüs éjjel,
Dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még:
„Daphnis, az égi jelek keltét minek is figyeled most?
Új csillag ragyog ím, Caesar nagy csillaga jött fel,
Zsendül tőle mezőnk, maggal teli hajlik a búza,
S messze piroslik a fürt a napos dombon mosolyogva.
Daphnisom olts körtét, unokád szedi majd a gyümölcsét.”
MOERIS
Száll az idő, megvénül az ember, gyengül az ész is,
Míg fiu voltam, egész napokat zengtem teli dallal,
Most feledékenység nyomorít, fut tőlem a szó is,
Ó, te szegény Moeris! máris megijeszt az a farkas?
Nem baj, tudja Menalcas a dalt s énekli neked majd.
LYCIDAS
Csak kibuvót keresel, kertelsz, pedig égek a vágytól.
A sima tenger is úgy figyel itt, hogy a fodra se rezzen,
S nézz körül, a fecsegő szellők hallgatva leülnek.
Íme az út fele már; a Bianor sírja fehérlik
Ott a kanyarnál; ülj ide Moerisem! itt, hol a dudvát
Irtja a bokrok közt a paraszt, heverészve daloljunk;
Tedd le a két gödölyét, még úgyis elérjük a várost.
Vagy ha te attól félsz, beborul s hogy az éj zivatart hoz,
Ám menjünk, de dalolva! dalod rövidítse utunkat,
S hogy jókedvre derülj, add át, viszem én a te terhed.
MOERIS
Nincs értelme fiam, másról van szó e napokban,
Majd dalolunk akkor, ha a drága Menalcas is itt lesz.
(Radnóti Miklós fordítása)
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
