A Nagyon fáj! 1936 október-novemberében keletkezett, József Attila utolsó kötetének címadó verse. Ihletője a Gyömrői Edit pszichológusnő iránt érzett patologikus szerelem.
József Attila 1931 táján kezdett pszichoanalízisre járni ideges eredetű gyomorpanaszai miatt, és 1935-36-ban Gyömrői Edit kezelte. A beteg költő anyahiányát, szeretethiányát átvitte a pszichológusnőre, aki legfőbb bizalmasa, támasza, egyetlen reménysége lett.
Az indulatáttétel vagy indulatátvitel Freud egyik teóriája, mely szerint a páciens át tud vinni egy érzelmet egyik személyről a másikra, jelen esetben József Attila az analitikus személyére vitt át egy olyan érzést, amelyet kora gyerekkorban édesanyja iránt érzett.
Tehát a Gyömrői Edit iránti szerelem a költőnek az édesanyjához való erős, de kielégítetlen érzelmi kötődéséből származik. Ebben a szerelemben József Attila a Mama iránti mély, sérelmekkel teli szeretetet élte újra. A pszichológusnőtől pedig gyengédséget, teljes odaadást, szerelmet várt.
Gyömrői Edit ugyan jóindulatú volt, de a költő érzéseit nem viszonozta. Amikor nem kapta meg, amire vágyott, József Attila kegyetlen, gyilkos indulatoktól fűtött versekben adott hangot szenvedésének. A visszautasítás miatt érzett frusztráció ellenségessé tette az asszonnyal szemben, s végül a kétségbeesés, a szerelmi kiszolgáltatottság, a megalázottság és a fájdalom odáig ragadta, hogy késsel támadt Edit vőlegényére, alig tudták leszerelni.
A Nagyon fáj! kötet Németh Andor szerint „félig műremek, félig klinikai lelet”. Egyes versei félelmetesen pontos kórképet nyújtanak a költő állapotáról. A kötetben található szerelmes versek azt az érzelmi hányattatást fejezik ki, amit a Gyömrői Edittel való zaklatott kapcsolat okozott József Attilának.
A címadó verset is Editnek címezte: iszonyú látomásokat és iszonyú kívánságokat küld benne az asszonynak, aki értette szavait, és mégis ellökte magától. A vers kapcsolatuk kései periódusában született, nem sokkal a teljes szakítás előtt.
A lírai én egy kívül-belül menekülő ember, aki kiűzetett a társadalomból, emberi kapcsolatai leépültek, belül is kapaszkodó híján van. Utolsó menedéke a szerelem, utolsó reménye, hogy egy nőben, egy társban megkapaszkodhasson, és vágyakozó emberként a kínok kínját éli át, mert megtagadja tőle magát a társ.
Közel minden teremtett lény megszólíttatik, hogy segítsenek, sikongják, jajongják, hogy nagyon fáj ez a végső kiszolgáltatottság.
Nagyon fáj!
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
A mély hatású vers alapélménye a tömény fájdalom, amelyből művészileg értékes, szép költemény született. Valósággal állati ösztönök munkálnak a mélyén, zsigerből sikolt fel belőle a panasz. A költő teljesen lemezteleníti a lelkét, már-már szemérmetlenül őszinte. A műben nyolcszor hangzik föl a fájdalmas kiáltás: „Nagyon fáj!”, hogy a címzett „hallja, míg él”.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Tisztelt Rendszergazda!
Furcsa a verselemzés. Jól példázza azt, hogy egy költő gondolatát mennyi módon meg lehet közelíteni, s ki-ki a maga világa nagyítólencséje alá téve keresi benne a csodát: az Embert.De melyiket? Azt, amelyiknek beteg a lelke s a vers attól olyan, amilyen vagy épp fordítva : keresi a lelket, amely betegséget okozott a költő-géniusznál. Ez az elemzés inkább az előbbire fókuszál, én azonban pont az ellenkezőjét gondolom. József Attila pszichés lelki betegsége ugyanis nem csak úgy ” ad abóvó” van, s ez reflektál a világra, hanem a szűkebb- tágabb környezete, az egész társadalom az, ami hat az egészséges költő-ember receptoraira és ez irdatlan hatás, mely a második világháború előtti állapotokból fakad, ez ami beteggé teszi a talán legnagyobb magyar költőt. A társadalom nagyon-nagyon beteg, s Attila sorai ezt tükrözik vissza oly módon, hogy abba a versolvasó megrettentő módon beleremeg, mert a költő érzékei által láttatott világ oly elrettentően borzalmas benne a legelemibb állati ösztönökkel, hogy az valami apokaliptikus halál-víziót kelt a hitét és reményét vesztett szerelmes emberben.S én azt semmiképpen se gondolom, ennek a versnek főszereplője egy személy, egész pontosan Gyömrői Edit, hanem a központban a költő által a legelképesztőbb módon vizonált társadalom áll, melynek képe oly elrettentő, hogy az már-már szétfesziti az egyre betegedő tudatot.
Lukácsi Bálint
író, aki abban az alföldi Szabadszállás kisvárosban nevelkedett fel, ahol a költő édesanyjának családja, a Pőcze család ma is él.
P.S: Kissé meglep, hogy eleddig az itt közzétett névnélküli elemzéshez senki nem szólt hozzá.
Kedves Bálint! Nem vagyok Rendszergazda, de szívesen válaszolnék neked, mert ez nagyon érdekes. Te tényleg egészen másként fogod meg. Nagyon megkapó értelmezés, de olyan, mintha mentegetni akarnád József Attilát, hogy nem ő volt beteg, hanem a társadalom… vagyis hogy ő csak a nagyon beteg társadalom betegségétől lett beteg. Szerintem elég egyértelmű utalások vannak a versben, hogy szerelmi fájdalom szülte és nem a társadalmi problémákban gyökerezik (mint mondjuk a Külvárosi éj, az már inkább). Nem lehet ebből a versből közéleti verset csinálni, mert akárhogy is nézzük, ez magánéleti vers, nagyon is személyes, csak az ő lelkére jellemző fájdalomból fakadt. És ezt a fájdalmat mégiscsak a szerelmi bánat, visszautasítás idézte elő és nem az, hogy nyomorban élt meg hogy közeledik a világháború…
Az ugyan tény, hogy a világ keménysége elől menekült a nőhöz, de a József Attila-típusú embernek mikor nem volt kemény a világ? Neki a mai világ is kemény lenne és bármelyik korban élt volna, keménynek érezte volna a világot. Lehetne vitatkozni, hogy a világháború előtti világ volt-e rosszabb, kegyetlenebb vagy a feudalizmus, de ahogy mindenkinek a saját terhe a legnehezebb, úgy ez is szubjektív. A feualizmusban élők azt a kort érezték keménynek (pl. Csokonai még a szabadság, egyenlőség után sóvárgott, József Attila élete se volt nehezebb, mint az övé, csak a lelki alkatuk volt más). Szóval ez nagyon szubjektív és attól függ, hogy mennyire érzékeny az adott személy. Nem azt mondom, hogy semmi köze a társadalomhoz, világháborúhoz stb., de minden kornak megvoltak a maga problémái, és egy József Attila bármikor élt volna, így érzett volna, ha a szerelmét visszautasítják. Bármilyen társadalomban élt volna, fájt volna a lelke, mert bár a korszak is kemény volt, mindenekelőtt az ő lelke volt érzékeny. Szóval csak azt akarom ebből kihozni, hogy nem lehet egy lelki betegséget teljes egészében a korral összefüggésbe hozni. Neki ilyen lelki alkata volt, ennyi. Radnóti sorsa pl. keményebb volt, mégse lett pszichésen beteg, mert más lelki alkata volt. Szóval ezt nem lehet a korra meg a társadalomra fogni.
Megértem egyébként, ha egy szakmabeli (egy író) másként látja a verset, de ez a „bennfentes” látás egészen mást hoz ki a versből. Persze érdemes egy ilyen értelmezést is megismerni, de szerintem mindkét elemzés érvényes. Ami a honlapon van, az a valószínűbb, meg a tankönyvekben is az van, a tiéd egy kissé alternatív. Viszont nagyon szépen írtad le.
Átkozni egy nőt – nagyon kemény átkokkal – csak azért, mert nem viszonozza a „szerelmét”?! Azért az idézőjel, mert sokkal inkább szexuális vágyról van itt szó. Kár, hogy a „hozzáértők” megmosdatják e verssel kapcsolatban a költőt, noha nagyon csúnya a hozzáállása a hölgyhöz. Különösen bántó az, amit a végén mond ki rá: „Azt tagadta meg, amit ér” Ennyit ér egy nő a nagy költőnk számára? Ha nem hajlandó kielégíteni az ő vágyait, akkor ő már értéktelen?! És mi az, hogy „elvonta puszta kénye végett”? Megtagadja a nőtől e területen az önrendelkezés jogát? Felőlem dicsőítheti a sok „szakértő”, de ez a vers egy szexuális ragadozót tár az olvasó elé.
Kétséges számomra, volt-e ön tényleg szerelmes olyan nőbe, aki lerázta, visszautasította!? Ráadásul egy értékesnek tartott nőbe!! Aki nem csak a költő, de a társadalom egy kvalifikáltabb része szerint is az! Ennyiben van abban valami, amit Bálint is feszeget. 66 évesen kell elbőgnöm egy nőnek, aki persze nem érti…
A viszonzatlan szerelemből mindenkinek kijut, és abból is, h ő nem tudja viszonozni vkinek a szerelmét. Ezért nem lenne szabad hibáztatni senkit. A szívnek nem lehet parancsolni, vagy megdobban, vagy nem. Pont ettől izgalmas a szerelem, mert nem irányíthatja az ember még a saját szerelmét sem, nemhogy a másét.
A kölcsönös szerelem sokkal ritkább, mint általában gondolják, és valóságos csoda. Meg kell becsülni nagyon, mert van, akinek csak egy adatik az életben, és van, akinek egy sem!
A legtöbb párkapcsolat valamelyik fél részéről kompromisszum vagy mindkét részről az! Egyik fél nem szeret vagy nem úgy szeret, ahogy kéne. Vagy józan megfontolás alapján választják egymást, mondjuk mert úgyse kapnak jobbat, vagy már sürget az idő stb. Ez nem szerelem!
A költő azért sír, mert a csoda vele nem történt meg, de sokan sírhatnának ugyanezért. Sok ember sorsa az, h visszautasítják vagy kompromisszumos kapcsolatban él.
Szóval akkor szerelem vagy csak szexuális vágy? Ha csak szexet akart, talán nem zokogna így… Szexre más is jó, szerelmes embernek viszont csak az az egy létezik. Ha ilyen indulattal tudja átkozni, akkor biztos szerette, nem?
Szerintem azt dühében mondja, h a nő annyit ér, amennyit szexuálisan nyújtani tud, azaz h a nő csak a szexre való. Kicsit olyan, mint mikor a pasinak nem tetszik a csaj, ezért a csaj azt mondja, h a pasi biztos meleg. Férfiak, nők így dolgozzák fel a visszautasítást, de nem biztos, h amit ilyenkor mondanak, azt komolyan is gondolják. Ez olyan önvigasztalás, h nem veszítek sokat, mert nem vagy te olyan nagy szám. Kábé ezt jelenti, csak keményebb szavakkal mondja, mert nagyon frusztrált.
Ha ott a „puszta kénye” sorban a szexmegvonás miatt nyafog, az tényleg gáz. Bár ez lehet a korszak miatt, mert nem mindig volt a nőknek a szexben önrendelkezési joga. Voltak idők, amikor létezett olyan, h kötelező szex (a házasságban), ezért némelyik pasi azt hiszi, h neki az jár. Ha nem kapja meg, akkor mosolyszünet van… Csúnya hozzáállás, de fura, h a költő ezt úgy mondja, h nincs is köztük semmi, nem? Nem is járnak, akkor mért kéne a nőnek lefeküdnie vele? Vagy lehet, h én nem értem a verset, de az elemzésben is az van, h nem jártak, mert a nő nem szerette viszont és ráadásul foglalt is volt. Szóval akkor milyen jogon várta el tőle a szexet?
Amikor az élet szar, nem a szexbe kell menekülni! (szerelembe / párkapcsolatba) Nem mással kell kimosatni a szennyesét!