A Nagyon fáj! a poklot fejezi ki „dalban elbeszélve”, műfajilag tehát a filozofikus-gondolati költemény és a dal keveredik benne, hangulata nagyon komor, megfogalmazásai szertelenek, néhol szélsőségesek, radikálisak. A költő bizarr képeket halmoz, amelyek illemtanilag is problematikusak (szükségét végző vadállat stb.).
A vers típusa önmegszólító vers. Hangneme: nyílt, szókimondó, helyenként már-már nyers, stílusa választékos.
A Nagyon fáj! szerelmi költemény, témája a viszonzatlan szerelem, a férfi-nő kapcsolat. A férfi és a nő közti harc, amely egy létharc, egy felülkerekedési harc, egy mindennapos próbatétel, egy bizalomjáték. Egy kapcsolat nem csupa boldogság, hanem harc, kegyetlenkedés és fájdalom is.
Fő motívumok: halál, menedék, magány
A Nagyon fáj! szerkezete jól tagolt, arányosan felépített, feszes, tudatos és koncentrált. Négy részre oszlik, s ezek a részek versszakpáronként 10 egységre bonthatók fel (kivétel a harmadik részt, ahol a strófapárok felbomlanak, s minden strófa önállóan képez egy egységet).
Ezek a strófapárok gyakran egy összetett mondatból állnak, amely két versszakot tölt ki. Ezek alkotják a vers elemi egységeit, s minden ilyen strófapárnak külön témája, mondanivalója van.
Eszközök tekintetében a költő használ előreutalásokat, visszautalásokat, a strófapárok között átvezető sorokat vagy félsorokat.
A strófák felépítése: egy 4 szótagos rövid sor után két hosszú, 8 vagy 9 szótagos sor következik. Rímképlet: a a b c c b d d e f f e (kivéve a harmadik részt, amelyben a a b c c b d d b stb., mivel ez a rész refrénes formájú).
Szerkezet:
Az I. rész (1-8. strófa) egy szerelemfilozófia kifejtése, a nő alakjával az előtérben. Beszédmódja E/2. személyű. Tanító jelleg is van benne, ilyenkor a költő általános alanyt használ („Ezért ölel minden, ami asszonyra lel…”), illetve T/1. személyt („Nincsen egyéb menedékünk...”).
- Az 1. egység (1-2. versszak) egy freudi szerelemfilozófia kifejtése: a halál folyamatosan lesben áll, így az élők egyetlen menedéke a szerelem.
- A 2. egység (3-4. versszak) egy szillogizmust képez. A vonzalom húzza, a halálfélelem pedig odataszítja a férfit a nőhöz. A szerelem szükségszerűség, kényszerűség is, muszáj szeretni.
- A 3. egység (5-6. versszak) a viszonzatlan szerelem esetét vizsgálja. Akit nem szeretnek viszont, annak nemcsak a szerelmi bánatot kell elviselnie, hanem a folyamatos életveszélynek is ki van téve.
- A 4. egység (7-8. versszak) megerősíti, hogy a szerelem=menedék törvény alól még az anyagyilkos se vonhatja ki magát. Aztán megjelenik a személyes motívum. A lírai én viszonzatlanul szerelmes egy vele intellektuálisan egyenrangú nőbe, akinek a kedvéért egész szerelemfilozófiát fejtett ki udvarlásképpen, a nő mégis visszautasította. A csalódottság, keserűség és fájdalom váltja aki az ezután következő panaszáradatot.
A II. rész (9-16. strófa) helyzetjelentés a magára hagyott, pánikba esett szerelmes férfiról. Itt a nő alakja háttérbe szorul. Ez a rész vallomásszerű, a költő átvált E/1. személybe.
- Az 5. egység (9-10. versszak) témája a számkivetettség és az elhagyatottság. A lírai ént nem szeretik viszont, nincs menedéke, így nincs helye az élők között, a halál fenyegeti. Lelki bánata ráadásul témává válik verseiben, melyek csak olyanok, mint egy magára hagyott csecsemő csörgőrázása, céltalanok, gépiesek és kétségbeesettek.
- A 6. egység (11-12. versszak) kétségbeesett tanakodást fejez ki, hogy a lírai én mit tegyen. Szörnyű, szégyellnivaló gondolatok is felmerülnek benne. De már nem érdekli, ha kiközösítik, hiszen a társadalom úgyis kitaszítja magából, amiért életmódja nem illeszkedik az elvárásokhoz (éjjel nem tud aludni).
- A 7. egység (13-14. versszak) arról az elvadulásról, lelki eldurvulásról szól, amely a szeretetlenség miatt megy végbe a lírai énben. Teljesen levetkőzi a kultúrát, az emberségét. Közben a szeretett nő közönyösen nézi, ahogy szenved.
- A 8. egység (15-16. versszak) a fájdalom megosztásáról szól: könnyebb elviselni a szenvedést, ha van kivel megosztanunk a fájdalmunkat, ahogy az anya és a magzat is megosztják a fájdalmat a szüléskor. Viszont egyedül szenvedni sokszorosan fájdalmas. Ráadásul a költő kénytelen eladni azokat a verseket, amelyekben kiöntötte a fájdalmát, mert pénzt kell keresnie, így saját gyalázatából kell üzletet csinálnia. Ez keserű kép a költészetről is.
A III. rész (17-26. strófa) minden versszaka külön, önálló egységet képez és mindegyiknek saját megszólítottja van. A beszélő segélykérően, kérlelve-fohászkodva fordul a megszólítottakhoz, a beszédmód T/2. személy. A szeretett nő is jelen van, róla E/3. személyben beszél. Ebben a részben nagy érzelmi feszültség keletkezik.
- A 9. egység (17-26, versszak) a kétségbeesés, a fájdalom kiüvöltése. A világon minden teremtett lény segítsen a költőnek, mindenkit érjen valamilyen fájdalom és jajkiáltásával az ő fájdalmát kiáltsa ki, jajongja el. Ez is egyfajta udvarlás, részvétet akar kelteni a szeretett nőben.
A nő a rettenetes képsor jelöletlen szemlélője és megnevezetlen címzettje, és a lírai én szerint közvetve a rémes esetek okozója is: közönyével, érzéketlenségével ő váltotta ki mindezt. Bűne nagyságát nem csökkenti az se, hogy képzelt esetekről van szó (az egész képsor egy szörnyű látomás). A végén meg is kapja büntetését, a rosszkívánságok sorozatában ő lesz az utolsó megátkozott áldozat.
A IV. rész (27-28. strófa) a költemény zárlata, amely visszakanyarodik a vers elejéhez, a lírai én ugyanis az ott kifejtett szerelemfilozófiát veszi ugyanis alapul a reménytelenül szeretett nő feletti ítélkezéshez. Ez a rész újra higgadt, fegyelmezett hangot üt meg. Az asszony alakja áll az előtérben, mint vádlotté, aki bűnösnek találtatott.
- A 10. egység (27-28. versszak) a befejezés, melyben a beszélő súlyos ítéletet mond kegyetlen, érzéketlen szerelmese fölött. Az ítéletet meg is indokolja. A szeretett nő örökké hallja a szenvedők jajongását, amiért megtagadta tőle szerelmét, ami az utolsó menedék lett volna számára.
Nézzük meg a verset részletesebben!
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Tisztelt Rendszergazda!
Furcsa a verselemzés. Jól példázza azt, hogy egy költő gondolatát mennyi módon meg lehet közelíteni, s ki-ki a maga világa nagyítólencséje alá téve keresi benne a csodát: az Embert.De melyiket? Azt, amelyiknek beteg a lelke s a vers attól olyan, amilyen vagy épp fordítva : keresi a lelket, amely betegséget okozott a költő-géniusznál. Ez az elemzés inkább az előbbire fókuszál, én azonban pont az ellenkezőjét gondolom. József Attila pszichés lelki betegsége ugyanis nem csak úgy ” ad abóvó” van, s ez reflektál a világra, hanem a szűkebb- tágabb környezete, az egész társadalom az, ami hat az egészséges költő-ember receptoraira és ez irdatlan hatás, mely a második világháború előtti állapotokból fakad, ez ami beteggé teszi a talán legnagyobb magyar költőt. A társadalom nagyon-nagyon beteg, s Attila sorai ezt tükrözik vissza oly módon, hogy abba a versolvasó megrettentő módon beleremeg, mert a költő érzékei által láttatott világ oly elrettentően borzalmas benne a legelemibb állati ösztönökkel, hogy az valami apokaliptikus halál-víziót kelt a hitét és reményét vesztett szerelmes emberben.S én azt semmiképpen se gondolom, ennek a versnek főszereplője egy személy, egész pontosan Gyömrői Edit, hanem a központban a költő által a legelképesztőbb módon vizonált társadalom áll, melynek képe oly elrettentő, hogy az már-már szétfesziti az egyre betegedő tudatot.
Lukácsi Bálint
író, aki abban az alföldi Szabadszállás kisvárosban nevelkedett fel, ahol a költő édesanyjának családja, a Pőcze család ma is él.
P.S: Kissé meglep, hogy eleddig az itt közzétett névnélküli elemzéshez senki nem szólt hozzá.
Kedves Bálint! Nem vagyok Rendszergazda, de szívesen válaszolnék neked, mert ez nagyon érdekes. Te tényleg egészen másként fogod meg. Nagyon megkapó értelmezés, de olyan, mintha mentegetni akarnád József Attilát, hogy nem ő volt beteg, hanem a társadalom… vagyis hogy ő csak a nagyon beteg társadalom betegségétől lett beteg. Szerintem elég egyértelmű utalások vannak a versben, hogy szerelmi fájdalom szülte és nem a társadalmi problémákban gyökerezik (mint mondjuk a Külvárosi éj, az már inkább). Nem lehet ebből a versből közéleti verset csinálni, mert akárhogy is nézzük, ez magánéleti vers, nagyon is személyes, csak az ő lelkére jellemző fájdalomból fakadt. És ezt a fájdalmat mégiscsak a szerelmi bánat, visszautasítás idézte elő és nem az, hogy nyomorban élt meg hogy közeledik a világháború…
Az ugyan tény, hogy a világ keménysége elől menekült a nőhöz, de a József Attila-típusú embernek mikor nem volt kemény a világ? Neki a mai világ is kemény lenne és bármelyik korban élt volna, keménynek érezte volna a világot. Lehetne vitatkozni, hogy a világháború előtti világ volt-e rosszabb, kegyetlenebb vagy a feudalizmus, de ahogy mindenkinek a saját terhe a legnehezebb, úgy ez is szubjektív. A feualizmusban élők azt a kort érezték keménynek (pl. Csokonai még a szabadság, egyenlőség után sóvárgott, József Attila élete se volt nehezebb, mint az övé, csak a lelki alkatuk volt más). Szóval ez nagyon szubjektív és attól függ, hogy mennyire érzékeny az adott személy. Nem azt mondom, hogy semmi köze a társadalomhoz, világháborúhoz stb., de minden kornak megvoltak a maga problémái, és egy József Attila bármikor élt volna, így érzett volna, ha a szerelmét visszautasítják. Bármilyen társadalomban élt volna, fájt volna a lelke, mert bár a korszak is kemény volt, mindenekelőtt az ő lelke volt érzékeny. Szóval csak azt akarom ebből kihozni, hogy nem lehet egy lelki betegséget teljes egészében a korral összefüggésbe hozni. Neki ilyen lelki alkata volt, ennyi. Radnóti sorsa pl. keményebb volt, mégse lett pszichésen beteg, mert más lelki alkata volt. Szóval ezt nem lehet a korra meg a társadalomra fogni.
Megértem egyébként, ha egy szakmabeli (egy író) másként látja a verset, de ez a „bennfentes” látás egészen mást hoz ki a versből. Persze érdemes egy ilyen értelmezést is megismerni, de szerintem mindkét elemzés érvényes. Ami a honlapon van, az a valószínűbb, meg a tankönyvekben is az van, a tiéd egy kissé alternatív. Viszont nagyon szépen írtad le.
Átkozni egy nőt – nagyon kemény átkokkal – csak azért, mert nem viszonozza a „szerelmét”?! Azért az idézőjel, mert sokkal inkább szexuális vágyról van itt szó. Kár, hogy a „hozzáértők” megmosdatják e verssel kapcsolatban a költőt, noha nagyon csúnya a hozzáállása a hölgyhöz. Különösen bántó az, amit a végén mond ki rá: „Azt tagadta meg, amit ér” Ennyit ér egy nő a nagy költőnk számára? Ha nem hajlandó kielégíteni az ő vágyait, akkor ő már értéktelen?! És mi az, hogy „elvonta puszta kénye végett”? Megtagadja a nőtől e területen az önrendelkezés jogát? Felőlem dicsőítheti a sok „szakértő”, de ez a vers egy szexuális ragadozót tár az olvasó elé.
Kétséges számomra, volt-e ön tényleg szerelmes olyan nőbe, aki lerázta, visszautasította!? Ráadásul egy értékesnek tartott nőbe!! Aki nem csak a költő, de a társadalom egy kvalifikáltabb része szerint is az! Ennyiben van abban valami, amit Bálint is feszeget. 66 évesen kell elbőgnöm egy nőnek, aki persze nem érti…
A viszonzatlan szerelemből mindenkinek kijut, és abból is, h ő nem tudja viszonozni vkinek a szerelmét. Ezért nem lenne szabad hibáztatni senkit. A szívnek nem lehet parancsolni, vagy megdobban, vagy nem. Pont ettől izgalmas a szerelem, mert nem irányíthatja az ember még a saját szerelmét sem, nemhogy a másét.
A kölcsönös szerelem sokkal ritkább, mint általában gondolják, és valóságos csoda. Meg kell becsülni nagyon, mert van, akinek csak egy adatik az életben, és van, akinek egy sem!
A legtöbb párkapcsolat valamelyik fél részéről kompromisszum vagy mindkét részről az! Egyik fél nem szeret vagy nem úgy szeret, ahogy kéne. Vagy józan megfontolás alapján választják egymást, mondjuk mert úgyse kapnak jobbat, vagy már sürget az idő stb. Ez nem szerelem!
A költő azért sír, mert a csoda vele nem történt meg, de sokan sírhatnának ugyanezért. Sok ember sorsa az, h visszautasítják vagy kompromisszumos kapcsolatban él.
Szóval akkor szerelem vagy csak szexuális vágy? Ha csak szexet akart, talán nem zokogna így… Szexre más is jó, szerelmes embernek viszont csak az az egy létezik. Ha ilyen indulattal tudja átkozni, akkor biztos szerette, nem?
Szerintem azt dühében mondja, h a nő annyit ér, amennyit szexuálisan nyújtani tud, azaz h a nő csak a szexre való. Kicsit olyan, mint mikor a pasinak nem tetszik a csaj, ezért a csaj azt mondja, h a pasi biztos meleg. Férfiak, nők így dolgozzák fel a visszautasítást, de nem biztos, h amit ilyenkor mondanak, azt komolyan is gondolják. Ez olyan önvigasztalás, h nem veszítek sokat, mert nem vagy te olyan nagy szám. Kábé ezt jelenti, csak keményebb szavakkal mondja, mert nagyon frusztrált.
Ha ott a „puszta kénye” sorban a szexmegvonás miatt nyafog, az tényleg gáz. Bár ez lehet a korszak miatt, mert nem mindig volt a nőknek a szexben önrendelkezési joga. Voltak idők, amikor létezett olyan, h kötelező szex (a házasságban), ezért némelyik pasi azt hiszi, h neki az jár. Ha nem kapja meg, akkor mosolyszünet van… Csúnya hozzáállás, de fura, h a költő ezt úgy mondja, h nincs is köztük semmi, nem? Nem is járnak, akkor mért kéne a nőnek lefeküdnie vele? Vagy lehet, h én nem értem a verset, de az elemzésben is az van, h nem jártak, mert a nő nem szerette viszont és ráadásul foglalt is volt. Szóval akkor milyen jogon várta el tőle a szexet?
Amikor az élet szar, nem a szexbe kell menekülni! (szerelembe / párkapcsolatba) Nem mással kell kimosatni a szennyesét!