József Attila: Nagyon fáj! (elemzés)

A 11. strófa zavarodottságot sugall, a pánikba esett szerelmes azon tanakodik, hogy mit tegyen:

Mit kellene
tenni érte és ellene?

Zavar és tehetetlenség érződik ebben, a beszélő gondolatilag sem halad előre, csak körben forog, teljesen meddő töprengésbe bocsátkozik.

Két ellentétes cselekvés lehetőségét mérlegeli, melyek számára egyenértékűek (ezt jelzi, hogy „és” kötőszóval kapcsolja össze a kettőt: „érte és ellene”). Az ő számára most minden jó, minden megfelel, ami kiutat jelent ebből a csapdahelyzetből, amibe belekerült.

Az érte és ellene kérdés arra vonatkozik, hogy áldja vagy átkozza, szeresse vagy gyűlölje ezt az asszonyt, ezt az érzelmet. A szerelem könnyen átfordulhat gyűlöletbe, minél gyöngédebb érzéseket táplált valaki, annál keserűbb és ellenségesebb lesz, ha visszautasítják.

A beszélő tehát el van szánva arra, hogy abbahagyja a tehetetlen helyben járást, az egy helyben toporgást, most már semmitől se riad vissza, hogy célját elérje, még a szégyenérzeten is túllép:

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

A szégyen emlegetése miatt érezzük, hogy míg a megoldáson töpreng, olyan ötletek is eszébe jutnak, amelyek szégyellnivalók lennének. Valószínűleg a düh, a bosszúvágy és a teljes megalázkodás között ingadozik.

Az ideális persze a méltóságteljes, tartózkodó magatartás lenne, de a visszautasított szerelmes nem tud így reagálni a visszautasításra. Minél erősebbek az érzelmei, annál jobban kivetkőzik önmagából.

Itt megint felsejlik a halál csábítása, feltehetőleg saját halálát fontolgatja, de az is lehet, hogy a szeretett nő halálát kívánja.

Az biztos, hogy valamilyen végletes, kétségbeesett megoldásra gondol, ezt a következő strófa miatt lehet sejteni. Olyan megoldásra, amely miatt a világ kitaszítaná, de ez már nem érdekli, hiszen a világ úgyis kiközösíti azt, aki nem olyan, mint a többiek, és nem felel meg az elvárásoknak:

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

Megtudjuk, hogy a lírai én más dolgok miatt már amúgy is ki van közösítve. Ám ha az emberi közösség kivetette magából, hát annál nagyobb szüksége lenne arra a menedékre, amit a szerelem kínál.

József Attila más verseiből tudjuk, hogy úgy érezte, nem tud beleintegrálódni a közösségbe, hogy örökké kommunikációs zavarokkal küzd, nem tudja megértetni magát a világgal (az Óda című verséből pl. kiderül, hogy hálás a partnerének, amiért „szóra bírta” magányát, azaz a szeretett nőnek köszönheti, hogy már nem magányos).

A lírai én társadalmon kívüliségéért önmagát okolja, vagyis magára vállalja a felelősséget a világ értetlen vagy ellenséges viselkedéséért. Szerinte azért közösítették ki, mert az életmódja nem olyan, mint másoké: „kábít a nap, rettent az álom”, vagyis életritmusa felborult, nappal alszik, éjjel ébren van, vagy ha mégis alszik éjjel, akkor rettenetes, szorongásos álmai vannak.

József Attilát zavarta, hogy érzékeny idegrendszere miatt nem tud olyan életet élni, mint a hétköznapi emberek, nem tud rendszeres életet élni, dolgozni járni. Úgy érezte, nem illik bele a világba, óriási különbség van közte és a többi ember között (már az Eszmélet-ciklus 2. verse is utalt a költő fordított életmódjára: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent„).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!