A következő 10 versszak a lírai én kétségbeesett lelkiállapotát tükrözi. Itt már a kulturális gátlásaiból kivetkőzött ember nyilvánul meg. Elkeseredésében igen találékonyan próbálja szemléltetni a szeretett nővel, hogy milyen rettenetes szenvedést okozott neki a visszautasítás.
Lényegében ez a rész is udvarlás, de olyan udvarlás, ami már túl van minden kérlelésen, ami már csak egy utolsó kísérlet arra, hogy a szeretett nő részvétét felkeltse, és elérje, hogy meghallgatásra találjon nála.
Tehát meg akarja lágyítani a közönyös másik fél szívét, ezért túlozza ilyen aránytalan mértékben el a szenvedést. Ez régi hagyomány a szerelmi lírában, a hiperbola eszközét már a korai időkben is alkalmazták a költők, s az embertelen szenvedés ecsetelésével a szeretett nő részvétét, szánalmát akarták felkelteni.
Ebben a tízstrófás egységben minden egyes strófa valamilyen példát nyújt az elviselhetetlen mértékű szenvedésre. Olyan erőteljesek a példák, hogy lehetetlen kivonni magunkat a hatásuk alól, nehéz megrendülés nélkül olvasni őket, ezért alkalmasak arra, hogy megindítsák a közönyös, érzéketlen szeretőt.
Felépítésük: magjuk valamilyen átokformula vagy rosszkívánság. Ráadásul nem is gonoszoknak kíván rosszat a beszélő, hanem ártatlanoknak: védekezésre képtelen, jámbor lényeknek (kisfiúk, kutyák, terhes nők, halak stb.). Azt kívánja, hogy ezek a lények essenek áldozatul valamilyen durva erőszaknak, balesetnek vagy katasztrófának, és szenvedjenek, és kínjukban kiabálják azt, hogy „Nagyon fáj!”.
Tulajdonképpen ezek mind elég kegyetlen, szadista fantazmagóriák, amelyekben az a legrosszabb, hogy teljesen indokolatlanul szenvednek az áldozatok: nem követtek el semmit a beszélő ellen, nincs oka gyűlölni őket, egyszerűen csak azért kell szenvedniük, hogy eljajonghassák, hogy „Nagyon fáj!”. Ezzel ugyanis a lírai én panaszát visszhangozzák.
A legkülönösebb, hogy a beszélő lényegében segítséget kér, habár a kezdő felszólítást („Segítsetek!”) kivéve a felszólítások inkább emlékeztetnek mágikus átokformulára, mint kérlelésre.
Mégis tény, hogy a beszélő úgy érzi, a megkínzottak a szenvedésükkel és a fájdalomkiáltásaikkal segítenek neki. Vagyis azt akarja, hogy azért szenvedjenek és jajongjanak, mert neki segítség kell saját fájdalma kifejezésében. Az ártatlan szenvedők jajkiáltásának borzalmas kórusát akarja segítségül hívni ahhoz, hogy szerelmével érzékeltesse saját fájdalmát.
A másik célja az, hogy ne egyedül kelljen szenvednie. Ezek az ártatlan lények társai a szenvedésben, így válik saját egyéni fájdalma nagy, egyetemes fájdalommá.
Erre a 10 strófára érvényes a 9. versszakban adott meghatározás: József Attila szerint saját költészete nem más, mint „gondom s fájdalmam kicifrázva”. Nos, ez a képsor valóban az.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Tisztelt Rendszergazda!
Furcsa a verselemzés. Jól példázza azt, hogy egy költő gondolatát mennyi módon meg lehet közelíteni, s ki-ki a maga világa nagyítólencséje alá téve keresi benne a csodát: az Embert.De melyiket? Azt, amelyiknek beteg a lelke s a vers attól olyan, amilyen vagy épp fordítva : keresi a lelket, amely betegséget okozott a költő-géniusznál. Ez az elemzés inkább az előbbire fókuszál, én azonban pont az ellenkezőjét gondolom. József Attila pszichés lelki betegsége ugyanis nem csak úgy ” ad abóvó” van, s ez reflektál a világra, hanem a szűkebb- tágabb környezete, az egész társadalom az, ami hat az egészséges költő-ember receptoraira és ez irdatlan hatás, mely a második világháború előtti állapotokból fakad, ez ami beteggé teszi a talán legnagyobb magyar költőt. A társadalom nagyon-nagyon beteg, s Attila sorai ezt tükrözik vissza oly módon, hogy abba a versolvasó megrettentő módon beleremeg, mert a költő érzékei által láttatott világ oly elrettentően borzalmas benne a legelemibb állati ösztönökkel, hogy az valami apokaliptikus halál-víziót kelt a hitét és reményét vesztett szerelmes emberben.S én azt semmiképpen se gondolom, ennek a versnek főszereplője egy személy, egész pontosan Gyömrői Edit, hanem a központban a költő által a legelképesztőbb módon vizonált társadalom áll, melynek képe oly elrettentő, hogy az már-már szétfesziti az egyre betegedő tudatot.
Lukácsi Bálint
író, aki abban az alföldi Szabadszállás kisvárosban nevelkedett fel, ahol a költő édesanyjának családja, a Pőcze család ma is él.
P.S: Kissé meglep, hogy eleddig az itt közzétett névnélküli elemzéshez senki nem szólt hozzá.
Kedves Bálint! Nem vagyok Rendszergazda, de szívesen válaszolnék neked, mert ez nagyon érdekes. Te tényleg egészen másként fogod meg. Nagyon megkapó értelmezés, de olyan, mintha mentegetni akarnád József Attilát, hogy nem ő volt beteg, hanem a társadalom… vagyis hogy ő csak a nagyon beteg társadalom betegségétől lett beteg. Szerintem elég egyértelmű utalások vannak a versben, hogy szerelmi fájdalom szülte és nem a társadalmi problémákban gyökerezik (mint mondjuk a Külvárosi éj, az már inkább). Nem lehet ebből a versből közéleti verset csinálni, mert akárhogy is nézzük, ez magánéleti vers, nagyon is személyes, csak az ő lelkére jellemző fájdalomból fakadt. És ezt a fájdalmat mégiscsak a szerelmi bánat, visszautasítás idézte elő és nem az, hogy nyomorban élt meg hogy közeledik a világháború…
Az ugyan tény, hogy a világ keménysége elől menekült a nőhöz, de a József Attila-típusú embernek mikor nem volt kemény a világ? Neki a mai világ is kemény lenne és bármelyik korban élt volna, keménynek érezte volna a világot. Lehetne vitatkozni, hogy a világháború előtti világ volt-e rosszabb, kegyetlenebb vagy a feudalizmus, de ahogy mindenkinek a saját terhe a legnehezebb, úgy ez is szubjektív. A feualizmusban élők azt a kort érezték keménynek (pl. Csokonai még a szabadság, egyenlőség után sóvárgott, József Attila élete se volt nehezebb, mint az övé, csak a lelki alkatuk volt más). Szóval ez nagyon szubjektív és attól függ, hogy mennyire érzékeny az adott személy. Nem azt mondom, hogy semmi köze a társadalomhoz, világháborúhoz stb., de minden kornak megvoltak a maga problémái, és egy József Attila bármikor élt volna, így érzett volna, ha a szerelmét visszautasítják. Bármilyen társadalomban élt volna, fájt volna a lelke, mert bár a korszak is kemény volt, mindenekelőtt az ő lelke volt érzékeny. Szóval csak azt akarom ebből kihozni, hogy nem lehet egy lelki betegséget teljes egészében a korral összefüggésbe hozni. Neki ilyen lelki alkata volt, ennyi. Radnóti sorsa pl. keményebb volt, mégse lett pszichésen beteg, mert más lelki alkata volt. Szóval ezt nem lehet a korra meg a társadalomra fogni.
Megértem egyébként, ha egy szakmabeli (egy író) másként látja a verset, de ez a „bennfentes” látás egészen mást hoz ki a versből. Persze érdemes egy ilyen értelmezést is megismerni, de szerintem mindkét elemzés érvényes. Ami a honlapon van, az a valószínűbb, meg a tankönyvekben is az van, a tiéd egy kissé alternatív. Viszont nagyon szépen írtad le.
Átkozni egy nőt – nagyon kemény átkokkal – csak azért, mert nem viszonozza a „szerelmét”?! Azért az idézőjel, mert sokkal inkább szexuális vágyról van itt szó. Kár, hogy a „hozzáértők” megmosdatják e verssel kapcsolatban a költőt, noha nagyon csúnya a hozzáállása a hölgyhöz. Különösen bántó az, amit a végén mond ki rá: „Azt tagadta meg, amit ér” Ennyit ér egy nő a nagy költőnk számára? Ha nem hajlandó kielégíteni az ő vágyait, akkor ő már értéktelen?! És mi az, hogy „elvonta puszta kénye végett”? Megtagadja a nőtől e területen az önrendelkezés jogát? Felőlem dicsőítheti a sok „szakértő”, de ez a vers egy szexuális ragadozót tár az olvasó elé.
Kétséges számomra, volt-e ön tényleg szerelmes olyan nőbe, aki lerázta, visszautasította!? Ráadásul egy értékesnek tartott nőbe!! Aki nem csak a költő, de a társadalom egy kvalifikáltabb része szerint is az! Ennyiben van abban valami, amit Bálint is feszeget. 66 évesen kell elbőgnöm egy nőnek, aki persze nem érti…
A viszonzatlan szerelemből mindenkinek kijut, és abból is, h ő nem tudja viszonozni vkinek a szerelmét. Ezért nem lenne szabad hibáztatni senkit. A szívnek nem lehet parancsolni, vagy megdobban, vagy nem. Pont ettől izgalmas a szerelem, mert nem irányíthatja az ember még a saját szerelmét sem, nemhogy a másét.
A kölcsönös szerelem sokkal ritkább, mint általában gondolják, és valóságos csoda. Meg kell becsülni nagyon, mert van, akinek csak egy adatik az életben, és van, akinek egy sem!
A legtöbb párkapcsolat valamelyik fél részéről kompromisszum vagy mindkét részről az! Egyik fél nem szeret vagy nem úgy szeret, ahogy kéne. Vagy józan megfontolás alapján választják egymást, mondjuk mert úgyse kapnak jobbat, vagy már sürget az idő stb. Ez nem szerelem!
A költő azért sír, mert a csoda vele nem történt meg, de sokan sírhatnának ugyanezért. Sok ember sorsa az, h visszautasítják vagy kompromisszumos kapcsolatban él.
Szóval akkor szerelem vagy csak szexuális vágy? Ha csak szexet akart, talán nem zokogna így… Szexre más is jó, szerelmes embernek viszont csak az az egy létezik. Ha ilyen indulattal tudja átkozni, akkor biztos szerette, nem?
Szerintem azt dühében mondja, h a nő annyit ér, amennyit szexuálisan nyújtani tud, azaz h a nő csak a szexre való. Kicsit olyan, mint mikor a pasinak nem tetszik a csaj, ezért a csaj azt mondja, h a pasi biztos meleg. Férfiak, nők így dolgozzák fel a visszautasítást, de nem biztos, h amit ilyenkor mondanak, azt komolyan is gondolják. Ez olyan önvigasztalás, h nem veszítek sokat, mert nem vagy te olyan nagy szám. Kábé ezt jelenti, csak keményebb szavakkal mondja, mert nagyon frusztrált.
Ha ott a „puszta kénye” sorban a szexmegvonás miatt nyafog, az tényleg gáz. Bár ez lehet a korszak miatt, mert nem mindig volt a nőknek a szexben önrendelkezési joga. Voltak idők, amikor létezett olyan, h kötelező szex (a házasságban), ezért némelyik pasi azt hiszi, h neki az jár. Ha nem kapja meg, akkor mosolyszünet van… Csúnya hozzáállás, de fura, h a költő ezt úgy mondja, h nincs is köztük semmi, nem? Nem is járnak, akkor mért kéne a nőnek lefeküdnie vele? Vagy lehet, h én nem értem a verset, de az elemzésben is az van, h nem jártak, mert a nő nem szerette viszont és ráadásul foglalt is volt. Szóval akkor milyen jogon várta el tőle a szexet?
Amikor az élet szar, nem a szexbe kell menekülni! (szerelembe / párkapcsolatba) Nem mással kell kimosatni a szennyesét!