Az elégikusan induló nemzetbemutatás ezután a reformkori hazaszeretet vallomásává válik:
És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog- és erősnek kunyhajában.
Vörösmarty bravúrja ebben a versben az, hogy a zene hatásait a szó, a nyelv segítségével próbálja megidézni.
Már itt a negyedik versszakban megjelenik a Liszt Ferenchez gondolati-érzelmi építőköve, a kromatika: És érezzük…; És szenvedjük…; És óhajtjuk… Nem az alapgondolat változik, hanem csak a hozzákapcsolódó szenvedélyek terebélyesednek ki. A kromatika sodorja tovább, teljesíti ki az érzelmeket.
Ez tehát afféle elragadtatott nemzeti bemutatkozás. Ezután a kitérő után fordul csak ismét Liszthez a költő, folytatva a kezdeti megszólítást. Mintegy két strófán át elidőzik Vörösmarty figyelme a messziről érkezett művészen:
Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;
Ebben a második megszólításban a költő Liszt második hazájára, Franciaországra utal. Ugyanis a „vészek hona”, az a hely, ahol „egy világnak szíve ver” nem más, mint Franciaország (Liszt 12 éves korában került a művészetek központjába, Párizsba).
Itt derül ki, hogy Lisztben nemcsak a híres zenészt látja az elmaradott, de élni kész és élni tudó nemzet (a magyarság), hanem a „nagy tanítványt” is tiszteli benne. Méghozzá a forradalmon átesett Franciaország tanítványát, amely most a béke műveit építi.
A következő sorok azonban arról tanúskodnak, hogy a francia forradalmat a költő negatívan ítélte meg, hiszen a „vér bíboráról” és a „düh szörnyeiről” beszél. Lisztet sem a forradalmi Franciaország, hanem a forradalom utáni Franciaország tanítványaként üdvözli.
Itt álljunk meg egy pillanatra: miért volt ilyen Vörösmarty forradalomszemlélete?
Azért, mert a polgári átalakulásért dolgozó magyar köznemesség nem akart forradalmat. A nemesség mindig is félt a parasztforradalomtól, amelyről rossz történelmi emlékei voltak. A forradalom szóról mindig a megvadult „pór csorda” véres dühöngésére asszociált.
Így aztán a nemesi liberalizmus világképében Kölcseytől Eötvösig a forradalom szónak negatív jelentésárnyalata volt. A magyar nemesség nem forradalmat akart 48-ban sem, hanem szabadságharcot.
Maga Vörösmarty is így volt ezzel. A szabadságharc gondolatával mindig szembe tudott nézni, még akkor is, ha a nemzethalál víziója kísérte. A forradalommal azonban nem.
A köznemesség nem a parasztsággal szövetségben harcolt a polgári átalakulásért valamilyen közös ellenséggel szemben, hanem egyedül vívta ezt a harcot – paradox módon – önmaga ellen (azaz a haladóbb szellemű köznemesek a maradi köznemesekkel szemben).
Ezt a nemesi forradalomszemléletet vetítette tehát Vörösmarty a forradalmi Franciaországra. A vészek hona az a hely, ahol a forradalom kitört és diadalmaskodott.
Vörösmarty költészetében a feudalizmus és a demokratizmus furcsa harmóniában van egymással. A feudalizmust azért szerette, mert a gyönyörű nemzeti múlt építette fel: költészete heroizmusával a nemesi tradícióknak hódolt. A demokratizmust azért szerette, mert költő lévén elfogta az új eszmék lendülete: mély humanitásával ennek az új szellemnek hódolt.
Ahogy az ő költészetében is, a reformkori politikai életben is megvolt ez az ellentmondás: a nemesi reformereknek kellett forradalmat csinálniuk és demokráciát építeniük – pont annak a társadalmi rétegnek kellett lebontania a feudalizmust, amelynek a feudalizmus jólétet és kiváltságokat adott.
Vörösmarty ugyanakkor tudja azt is, hogy figyelnünk kell a vészek honára, ahol bár emberfejeket hajigáltak az égre, de a vész elültével béke és tiszta szorgalom született. A forradalom utáni Franciaországban a polgári építkezés korszaka jött el:
S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:
Maga a forradalom tehát negatív dolog a költő szemében, de az, amit létrehozott, a békésen fejlődő polgári társadalom, pozitív és kívánatos. Ezt fenséges képekkel ábrázolja.
Érdekes a szóhasználat: „ezer fej gondol istenésszel”. Nemcsak ebben a sorban, de Vörösmarty más verseiben is megjelenik valamiféle, az embert az istennel egyenrangúsító humanizmus, mely az isteni hatalmat kisajátítja, az isteni tekintélyt csorbítja. A költő nem arra biztat, hogy Isten segítségét kérjük, mert úgy gondolja, az alkotó, munkálkodó ember pusztán a maga erejébe vesse a bizalmát.
A versszak végén kettőspont áll, ez jelzi, hogy a következő strófában nem szakad meg, hanem folytatódni fog az itt kifejtett gondolat.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
