Formailag Liszttől kér dalt a költő, de közben saját lelkes víziójának, lírai hevületének enged szabad utat, amely a tettre ébresztés, a nemzeti egység célját kívánta szolgálni:
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.
A nemzeti egységet és a tettre kész hazafiak közösségét érckarú férfiként jeleníti meg a költő, ami arra utal, hogy ereje teljében van a nemzet.
Miközben a zene eksztatikus hatásait is leképezi a versben, Vörösmarty megeleveníti szemünk előtt a haza földjét, melynek vizeit és köveit is áthatja a költészet és a zene mozgósító ereje:
S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.
A hazaszeretetet felkeltő zene átlelkesíti a haza földjét is. Ez az utolsó előtti versszakban található látomásos képsor Vörösmarty egyik legnagyszerűbb képsora, melyet Babits a Szózat tömegsír-képéhez méltó hatalmas víziónak tartott.
Ez a nagyszabású látomás ellentétes hangulatú a Szózat nemzethalál-tömegsír víziójával. A Szózat szinte kétségbeesett biztatás volt a sírig tartó helytállásra, a Liszt Ferenchez azonban bizakodás a felébredt hazaszeretet mindent átható, mindent legyőző erejében.
A rapszodikusan csapongó gondolatokat közvetítő vers utolsó versszakában a nemzet nevében megszólaló költő és a nagyvilágot képviselő zenész szembenállása feloldódik:
És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
Vörösmarty nemzetébresztő munkájához hívja szövetségesül Lisztet, arra kéri: „Állj közénk”. Ez egy testvértelen, rokonaitól messzire szakadt nemzet kérése a nagyvilágban hírnevet szerzett fiához. Hiszen Liszt nemcsak européer, világpolgár, hanem világhíres zenész is, aki, bár nem él Magyarországon, mégis rokon, mert magyar (magyarnak tartja magát).
Még van lelke a magyarságnak, vallja a vers utolsó sora. Még van benne lelkesültség, erő és tehetség, mondja elkeseredetten-elszántan, cselekedni akarva Vörösmarty. Az ősi virtus még eleven, jobbra tudja fordítani a nemzet sorsát.
De valójában nem bízik már az ősi virtusban, csak szeretne bízni benne. Ezért fogalmaz úgy: „Még van”, ez bizonytalanságot sugall. Nem azt mondja: „Van még”, ami bizonyosságot sugallna.
A versnek ugyanolyan szuggesztív hatása van a nemzetre, mint a pesti Liszt-hangversenynek, amely után tombolt a tömeg, és a magyarság, amely ezen a szuggesztión átesett, immár egyenrangúvá vált egész Európával, a népek hazájával.
A nemzet és a művész közt közvetítő költő félreáll, így a művész és közönsége, Magyarország és a nagyvilág találkoznak.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
