A vers értelmezése
A vers intonálása azt a történelmi újdonságot fejezi ki, hogy immár van rá mód, hogy a nagyvilághoz intézett szavainkat egy közülünk való ember meghallgassa és megértse:
Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
A vers első két sora megszólítás. A „hírhedt” (régiesen: hírhedett) szó ma már rossz hírűt jelent, azaz negatív értelemben használjuk, de Vörösmarty idején még pozitív értelme volt, azt jelentette: nagyon híres.
Liszt Ferenc sok tekintetben példakép volt Vörösmarty számára. Megtestesítette a romantika, a magyar reformkor, valamint a korabeli liberális gondolkodók embereszményét: egyesült benne a patrióta és a világpolgár, anélkül, hogy a kettő ellentmondásban állt volna egymással. Ezt a kettősséget jelzi a vers felütése: a „világ zenésze” és a „hű rokon” kifejezések.
Liszt a Szózatban megszólított nagyvilág követe, de egyben magyar is, így személyén keresztül létrejöhet a kapcsolat a nagyvilág és a magyar haza között.
Miután megszólítja őt, a költő fájdalmasan, bűntudatosan kérdezi:
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Ez a kétségbeesett kérdés a múltunkkal szembesít: a történelmi sorscsapásokat mintegy a haza betegségeként fogja fel.
A kérdés még kétszer ismétlődik a strófán belül:
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Ezek a kérdések valójában kérések, amelyek megelőlegezik a vers vége felé többször ismétlődő „Zengj nekünk dalt” felszólítást.
A következő strófában a hazatérő rokonnak szóló mentegetőzés és magyarázkodás egyben a világnak is szól:
Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Nemcsak a balsors üldözte a magyarságot, az évszázadokig tartó szenvedéseket saját bűneinek (a széthúzásnak, nemtörődömségnek) is köszönheti.
A nemzet sorsáról, múltjáról és jelenéről beszél tehát a költő a nemzete körébe érkezett, mégis tájékozatlan rokonnak, felvilágosítva őt a magyarság helyzetéről.
Liszt a nagyvilágot képviselő magyar művész, akinek Vörösmarty bemutatja a magyar múltat, a tétlenségbe süllyedt, csüggedt nemzetet:
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
Úgy tűnt, mintha kihalt volna a magyar nemzetből a hazaszeretet: tétlenségbe, tespedt nyugalomba süllyedt, ami úgy uralkodott rajta, mint egy betegség.
Találó szavakkal érzékelteti a költő a beteg haza állapotát:
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.
Ám azt a kort, amelyre a tétlen nyugalom mintegy betegségként rányomta a bélyegét, egy tettre ébredő, új hősöket felmutató, elven, felpezsdült jelen váltotta fel:
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.
Ez egy bizonykodó vallomás arról, hogy méltóak vagyunk rá, hogy meghallgassanak. A nemzet ugyanis gyógyulófélben van, újra remél és újra szenvedélyes szeretettel csügg a hazáján.
Az „újra” szót háromszor is megismétli Vörösmarty, ezzel hangsúlyozza, hogy a betegség (a haza iránti közöny) csak átmeneti állapot volt. Előtte szerette a hazáját a magyar és most is szereti.
A vers megírása idején bizakodó volt a politikai légkör, ezért írhatta Vörösmarty, hogy „Jobb korunk jött”. Az az elnyomás, amelynek idején a Szózat született, enyhülni látszott. Kossuthot és az országgyűlési ifjakat szabadon engedték, sőt, az országgyűlés néhány olyan törvényt is elfogadott, amely a polgári átalakulás útját egyengette. Ez magyarázza a vers reménykedő hangnemét.
Az „életet és vért” szavak felidézik a „vitam et sanguinem” („életünket és vérünket”) felkiáltást, amellyel a magyar rendek egykor felajánlották segítségüket a bajba jutott Mária Terézia királynőnek. Ez a felajánlás, amely hajdan az uralkodó személyének szólt, most új tartalommal telítődik meg: a hazáért megajánlott áldozattá válik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
