Ezután két versszakon át (8-9. strófa) a történelmi helyzeten töpreng, meditál a költő: az nem lehet, hogy annyi áldozat, amit őseink hoztak a hazáért, mind hiábavaló legyen:
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Az a kérdés kínozza Vörösmartyt, hogy a jövő hogyan fog alakulni. Folytatódhat-e az ezredéves szenvedés? Van-e értelme az áldozatvállalásnak? A szabadságért ontott rengeteg vér és a hazafiúi önfeláldozás meghozza-e az eredményét? Lehetséges-e, hogy ész, erő és akarat összefogása mind hiábavaló lesz?
Míg a kiontott vér a kuruc szabadságharcra, az ész, erő és akarat valószínűleg a reformkor lendületére, a nemesség haladó nézeteket valló tagjainak erőfeszítéseire utal.
Itt, a 8. és 9. versszakban felgyorsul a vers ritmusa, ez érzékelteti a szenvedélyt, az izgatottságot, amivel a költő tiltakozik a gondolat ellen, hogy a sok szenvedés, áldozat és küzdelem mind hiába volt.
A zaklatottságot jelzi az áthajlás is, amit a 3. sor végén látunk. Egyetlen lendülettel szalad a mondat a strófa végéig.
Érvekkel nem támasztja alá, hogy miért nem lehet hiábavaló minden küzdelmünk, csak az indulatot érezzük a versben, ahogy a költő a strófák elején makacsul ismételgeti: „Az nem lehet”.
A magyarságon ülő átok fenyegetésén, az aggályokon és kételyeken csak a hit képes felülemelkedni. Vörösmartyban megvan ez a hit. Az ismétlések azt jelzik, hogy próbálja meggyőzni magát: a kiömlött vér, a sok erőfeszítés nem maradhat eredmény nélkül.
Itt ismét felrémlik a történelem sorsszerűsége: az ember legjobb törekvései is kudarcra vannak ítélve egy „átoksúly” miatt. Kölcseyre emlékeztet ez a gondolat, hogy a magyar nemzet el van átkozva, balsors sújtja. Vörösmarty megpróbál szembeszegülni ezzel a bénító végzethittel.
A következő három versszakban (10-12. strófa) a költő a jövőn elmélkedik. Gondolatai már csak két lehetőség között hányódnak: életben maradás, sőt, jobb élet, vagy nemzethalál. Ezt a két jövőképet két hatalmas tablókép formájában idézi elénk.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Észérvekkel nem tudja alátámasztani a meggyőződését, de a 10. versszakban konok, szenvedélyes hittel hirdeti, hogy jön majd egy jobb kor, mert így kell lennie.
Makacsul ismételgeti: „Még jőni kell, még jőni fog” egy jobb kor, amelyért magyarok százezrei imádkoznak Istenhez. Ez a „buzgó imádság” a Szózat egyetlen vallásos motívuma.
A jövőt latolgató versszakokban háttérbe szorul a közösséghez szólás szándéka, a költő ehelyett magában tépelődik. Görcsösen bizakodik, szinte könyörögve biztatja magát, próbálja optimistán látni a jövőt, mintha a „jobb kor” igenlésének varázserőt tulajdonítana.
Megküzd a reményért, a hitért, azért, hogy hinni tudjon ennek a jobb kornak az eljövetelében, de elképzelni nem tudja, nem látja maga előtt ezt a kort.
Ellenben azt nagyon is tudja, mi a másik alternatíva: vagy eljön az a jobb kor, amelyért magyarok százezrei imádkoznak, vagy kihal a magyarság. Végül elcsüggedve számba veszi ezt a másik lehetőséget is.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
