A Lear király üzenete: A dráma egy nyitott parabolát mutat fel, aminek nincs egyértelmű megoldása. Több szinten is lehet benne tanulságot keresni.
- Lear úgy gondolja, ha lányai szavakba tudják foglalni érzelmeiket, az elegendő bizonyíték a szeretetükre. Pedig a (gyermeki és minden fajta) szeretet meglétét vagy mértékét nem a szavakból, hanem a tettekből lehet lemérni. Nem feltétlenül az szeret a legjobban, aki a legékesebb szavakkal bizonygatja szeretetét. Az igazi szeretet egyszerű, hétköznapi dolgokban, a másikért való tettekben nyilvánul meg. Aki csak a szavaknak hisz, az nem tudja megkülönböztetni az igazat a hamistól.
- Lear első felindulásában, haragjában hoz döntést, ami nem helyes. Ő maga indítja el azokat az eseményeket, amelyek neki magának okozzák a legtöbb szenvedést.
- Lear király története azt is példázza, hogy a boldogságra nincsen biztos recept. Lear a legeslegjobban szeretve, feltétlen odaadás és hűség közepette szeretne élni, ami egy általános, örök emberi vágy. Ám hiába akar megbizonyosodni lányai szeretetéről, ezzel biztosítandó a békés, boldog öregkort magának, csúfos kudarcot vall.
- Az véres eseménysor se a pozitív, se a negatív szereplőket nem kíméli, ami arra utal, hogy mindenki életében megjelenik a tragédia, függetlenül attól, hogy gonosz volt-e vagy jó, hozott-e téves döntést vagy sem. Ebből az következik, hogy az emberi sors kétségbeejtő, az élet alapvetően tragikus, de ezt kötelező elviselni. A sors ellen lázadni hiábavaló dolog és ostobaság is.
A dráma utóélete: a többi Shakespeare-drámához hasonlóan sok nyelvre lefordították és számtalan feldolgozása született. Ám ez egy olyan Shakespeare-mű, amely egyszerre vonzó és taszító (van egy sötét oldala is), ezért sokféle hatást vált ki az emberekből: van, aki elutasítja, van, aki rajong érte.
A Lear király „borzalmas” világlátása az utókor legnagyobb szerzőit, művészeit is riasztotta. Például az öregedő Tolsztoj hevesen tiltakozott a Lear király rá gyakorolt hatása ellen, és tiltakozását azzal fejezte ki, hogy kétségbe vonta a mű esztétikai értékeit.
Verdi, akinek az olaszoknál akkora kultusza van, mint Shakespeare-nek az angoloknál, több Shakespeare-drámához is komponált halhatatlan operát, de a Lear királyhoz nem tudott. Egész életén át készült zenét szerezni hozzá, de sohasem tudott kikerülni a dráma elementáris hatása alól, így képtelen volt zeneszerzőként viszonyulni hozzá.
A mű egyébként a 19. században lett világhírű, amikor lefordították franciára, németre, minthogy akkor már kibontakozóban volt a Shakespeare-kultusz.
