Ady Endre: Új versek, Góg és Magóg fia vagyok én, A Hortobágy poétája, A magyar Messiások, A Tisza-parton, Páris, az én Bakonyom, A Szajna partján, A Gare de l’Esten. Vízió a lápon, A magyar Ugaron, Héja-nász az avaron, Örök harc és nász, Lédával a bálban, Meg akarlak tartani, Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, Szeretném, ha szeretnének, Sírni, sírni, sírni, A fekete zongora, Mag hó alatt, Nekünk Mohács kell, Nézz, Drágám, kincseimre, Párisban járt az Ősz, A Halál rokona, A föl-földobott kő, Elbocsátó, szép üzenet, Sípja régi babonának, Bujdosó kuruc rigmusa, Új vizeken járok, Hunn, új legenda, A muszáj Herkules, Kocsi-út az éjszakában, Őrizem a szemed, A Sion-hegy alatt, Istenhez hanyatló árnyék, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Az eltévedt lovas, Krónikás ének 1918-ból, Ember az embertelenségben, Intés az őrzőkhöz, Rohanunk a forradalomba, A márciusi Naphoz

Az 1. strófa a Gangesz partját írja le, ahol kellemesen töltötte az idejét a vers beszélője: a déli verőfényben álmodozott, szemlélődött.

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,

A Gangesz indiai nagy folyó, szent hely, ahova megtisztulni járnak az emberek (megfürödni a szent folyó vizében).

Figyeljünk a szavak hangulatára! Már a puszta hangulatból is érezzük, hogy egy szép, idilli világ volt az, ahonnan a beszélő érkezett: költői és egzotikus. Csakhogy a vershelyzet szerint már nincs ott, ezt jelzi a „jöttem” szó, így a Gangesz már a múlté.

A „déli verőn” (azaz a déli verőfényes napsütésben) kép a fény és a hő képzetét kelti, így ősi életszimbólumként is értelmezhető. A vers beszélője a Gangesz partján támogató közegben van, itt egyfajta romlatlan, ősi, idilli állapotban élhet.

Az „álmodoztam” azt is jelentheti, hogy a jövőjét álmodta meg, talán nagyra törő vágyai vannak.

A Gangesz képéhez a legbensőbb lelki tartalmait társítja:

A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Megtudjuk, hogy a vers hőse lelkileg kifinomult, érzékeny, művészi hajlamú ember. A szív-harangvirág metafora a szépség iránti elkötelezettségét jelöli: a szívében virág nyílik, azaz a szíve termékeny, képes a szépségek befogadására és létrehozására.

Az az érzésünk, mintha valami szunnyadna az álmodozó virágkehelyben, az erő mintha várakozna. A finom remegések-erő metafora a beszélő érzékenységét jelölheti, aki mintha várná, hogy belső értékei egy nagyszerű alkotásban megmutatkozzanak. Tehát a két metafora együtt akár a költészet jelképe is lehet.

A meseszerűség hangulatát árasztó, könnyed, légies szavak (szív, harangvirág, finom remegések) mintha azt fejeznék ki, hogy a költészet őshazája a Gangesz partján van, így a költőnek is ott lehet csak az otthona. Olyan, mintha a Gangesz-part egy álomvilág lenne, ahová visszavágyik a vers beszélője.

Ugyanis úgy érzi, hogy jelenlegi környezete, a Tisza-part gátolja a tehetsége kibontakozását, akadályozza az önmegvalósítást. Legbensőbb értékei itt pusztulásra vannak ítélve.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!