Műfaja dal, hangulata bánatos, lemondó, tragikus, melankolikus, beletörődő. A szomorúság, a bú, a fájdalom, az otthontalanság, az elveszettség, a feleslegesség, a töredezettség érzése kap hangot benne. Ez összhangban van a ciklus címével (Egyre hosszabb napok).
Ugyanakkor a hangnem inkább töprengő, elgondolkodó, merengő, tépelődő. Egy csodálkozó-kérdező magatartás vonul végig az egész versen, de a kérdések válasz nélkül maradnak. A beszélő az eltűnt értelem után kutat, és ott áll tanácstalanul, vigasz nélkül egy szétesett világban, a halál fenyegető közelségében.
A Kocsi-út az éjszakában típusa létösszegző irányú látomásos tájvers. Lényegében lazán összefüggő reflexiók sorozatából áll. A lírai én a benyomásait írja le, azt, hogy mit látott és mit érzett az utazása közben. Ugyanakkor ez a konkrét élmény nem közvetlenül jelenik meg a versben, mivel a leírt kép látomásnak hat.
A látomásosság annak köszönhető, hogy semmilyen konkrétumot nem tartalmaz a vers, ezért nagyon általánosnak hat: ezt az általánosságot a többször ismétlődő „minden” szó is erősíti, a „milyen” és a „mintha” pedig valószerűtlenséget sugall. De a nyelvi elemeken túl is jelen van a misztikum: maga az ábrázolt táj is sejtelmes.
Tartalmilag az elvont és a konkrét benyomások váltakozása lebegteti a vers jelentését. Az egyébként is sejtelmes hangulatú kép ezektől egyértelműen látomássá válik, a konkrét elemeket csak hosszas nyomozás után lehet föllelni benne.
A vers egy belső monológ, melyben a lírai én E/1. személyben szólal meg. A beszélő az első és az utolsó strófában jelenik meg, a középső szakasz csak a tényeket leltározza.
A mű témája a lét töredékességének posztmodern tapasztalata. Kivételes költői erővel fogalmaz meg Ady egy olyan gondolatot, amelyet a kor filozófiai mozgalmai közül elsősorban az ún. kultúrkritikai irányzatok visszhangoztak. A gondolat lényege, hogy a létben törés következett be, és nekünk már nincsen esélyünk a világ teljességének megtapasztalására.
A filozófia ezt a törést a távoli múltba helyezi, a vers azonban itt-és-most élményként mutatja, és a jelenben teszi átélhetővé. Ez a befejező képnek is köszönhető, ami a kinyilatkoztató jellegű középső rész után az észlelés bizonytalanságát sugalló képpel érzékelteti a megismerés esetlegességét („Utána mintha jaj-szó szállna, / Félig mély csönd és félig lárma…”).
Alapmotívumok:
- alapmetafora: szekér – ebben a versben nemcsak egy zörgő utazó alkalmatosság, hanem az élet metaforája (fut vele a rossz élet, a rossz sors: szinte menekül az ember önmaga világa elől, de nem tudni, hová)
- természeti kép: a Hold – jelzője, a „csonka”, a fogyó holdra utal, mely az ép, az egész, a teljesség, az egység, a kerekség hiányát jelképezi (ez az átvitt értelmű jelentés a fontos)
- klasszikus világirodalmi toposzok: az utazás – életjelkép, a tapasztalás, haladás stb. jelképe
az éjszaka időtoposz – teljes csönd, sötétség, pusztaság, kietlenség, szorongás, fázó érzés kapcsolódik hozzá; a bizonytalanság, történelmi vészkorszak, alvilág, álom, sőt, halál jelképe; ugyanakkor a befelé fordulás, a meditáció ideje is lehet.
Az Adynál gyakori nagybetűs szimbólumokból egyet találunk: „Egész”. Ennek a szónak a jelentése értelmezi a verset, e szónak a révén válik létértelmezéssé. A pillanatnyi helyzetből egy átfogó léthelyzet lesz.
Kifejezőeszközök: metafora, szimbólum, megszemélyesítés, kifejtetlen allegória, ellentét, paralelizmus, ismétlés, halmozás, anafora, költői felkiáltások
A legfeltűnőbb költői eszköz a sorismétlés: minden strófa első sora ismétlődik az utolsó sorban, mintegy ráfelel az utolsó sor az elsőre.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
köszi teso