Külső forma: minden versszakban van két rövidebb (7 szótagos), hímrímekkel ellátott sor, amely közrefog két hosszabb (9 szótagos), nőrímekkel végződő sort. Áthajlások nincsenek: minden sor egy-egy önálló, rövid mondat, így a logikai és a ritmikai határok egybeesnek. Ez a zárt forma valami megfellebbezhetetlen végérvényességet sugall.
Ugyanakkor ez a formai zártság azt az elképzelést is jelölheti, amely szerint a darabokra hullott világgal szemben az egész a műalkotásban még újrateremthető. Ez az elképzelés a romantika kora óta létezik.
A műnek statikus jellege van: egyetlen kimerevített statikus kép az egész (annak ellenére, hogy az utolsó sor – „Fut velem egy rossz szekér” – mozgást érzékeltet). A statikusság oka, hogy kis számban fordulnak elő az igék: a vers 9 mondata közül 5 névszói vagy összetett állítmányt tartalmaz, illetve van egy hiányos mondat is (a 7. sorban).
A mondatértékű cím tájverset, természetverset, esetleg életképet ígér, de valójában allegorikus értelmű: egyszerre jelöli meg a névleges témát és az értelmezés alapjául szolgáló képet. Hangulatával előkészíti a kietlenséget és kopárságot, amely a verset jellemzi.
A díszletezés alaposan eltér a hagyományos tájversektől és életképektől, de Ady korábbi látomásos tájverseinek motivikájától is. Itt nincsenek „vad indák”, lehúzó „dudva” és „muhar” (A magyar Ugaron), se „csorda népek” vagy „bamba társak” (A Hortobágy poétája).
A Kocsi-út az éjszakában 3 szerkezeti egységből áll, ezek az egységek az egyes versszakok, melyek párhuzamos szerkezetűek.
Az 1. egység (1. versszak) a vershelyzet megteremtése. A vers beszélője a tájköltészet eszközeivel építi fel a mű szimbolikus helyszínét (éjszaka, fogyó Hold), aztán elhelyezi magát ebben a tájképben.
Ady a „milyen” anaforikus használatával hangsúlyozza ítéletalkotó tevékenységét, nyelvi elemekkel sugallja a természet és az azt szemlélő szubjektum egységét, hiszen a harmadik mondat önmagára vonatkozik.
Párhuzamos folyamatok játszódnak le a lírai énben és a külvilágban. A néma-én ma rím és a sor eleji ismétlődés nyomatékosítja a dolgok egymás közötti és a lírai énnel való mély azonosságát.
A beszélő csodálkozást, borzongást kiváltó felismerésekre jut, melyeket halk felkiáltó mondatok fejeznek ki. Nem is az állítmányok által kifejezett megállapítások a különösek, hanem ezek mértéke (minden állítmány névszói vagy összetett és ez utóbbi esetben a névszói része állapotot jelöl).
A Hold csonkább, mint máskor, az éjszakai táj jóval elhagyatottabb, szomorúbb. Az egész nagyon lehangoló, sőt, kísérteties, félelmet keltő. A lírai én szorongása, levertsége egyértelmű.
A „milyen” fokhatározó 4-szer fordul elő (háromszor a sor elején, kiemelt pozícióban), ami jelzi, hogy mindez eltér a megszokottól, általában nem ilyen a táj, mint ma (a „ma” időhatározó 3-szor ismétlődik, második alkalommal rímhelyzetben is van, ezáltal kiemelt szerepet kap).
Ennek a versszaknak iránya is van, elsősorban fölfele tekint a lírai én (s vele az olvasó) az éjszakai égboltra. Ugyanakkor valójában nem külső látványról, hanem egy belső élményről van szó.
A 2. egység (2. versszak) az előző természeti kép, mindenekelőtt a „csonka” jelző jelentésének kibontása, értelmezése. Az 1. strófa képiségével ellentétben itt egy általánosabb és elvontabb szint, valamint fogalmibb nyelvhasználat fedezhető fel. Ez a strófa hordozza a legfontosabb állításokat: a világ darabokra hullott, kaotikus, hiányzik belőle a teljesség és az egység.
A Hold csonkasága tehát az egész világmindenségre rányomja a bélyegét. Összetörten, szétesetten, darabokban hever minden. Az „Egész”, a „láng”, a „szerelem” mind „eltörött”. Ez egy kozmikus méretű összeomlást sejtet. A töredezettség érzékeltetésére Ady a következő szinonimákat használja: „csonkán”, „eltörötten”, „részekben”, „darabokban”, „félig”.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
köszi teso