A beszélő egy tragikus felismerést, a világ értelmetlenségét fogalmazza meg. Sajátos ellentmondás, hogy ezt a felkavaró hírt nyugodt, párhuzamos szerkesztésű kijelentő mondatokban közli velünk. Ez a fegyelmezett, érzelemmentes közlésmód is feszültséget teremt.
Ady kinyilatkoztatásszerű mondatokban fogalmazza meg a teljesség elvesztésének és a lét töredékességének tapasztalatát. Ez a strófa a vers tetőpontja, itt az előzőzőhöz hasonlóan szintén nagy szerepe van az anaforának („Minden” általános névmás 4-szer ismétlődik).
Ebben az egységben nem jelenik meg a lírai én, a költő nem beszél magáról: csak higgadtan, tárgyilagosan, tényszerűen, precízen, már-már hivatalnokszerű pontossággal számba veszi azt, amit lát.
A tartalom és a forma ellentmondást mutat. Ez a strófa a legharmonikusabb, a legegybefogottabb – minden formai elem kiegyensúlyozottságot, békét hirdet –, holott itt a legnagyobb a beszélő keserűsége, hiszen minden darabokban hever, ami az életének értelmet adott.
Mégsem jajgat, mert nem az érzelemkifejezés a célja, hanem az elgondolkodtatás. Ezért pusztán csak közli a kórleletet: az egész elvesztését. Így a vers egy nagy meditáció, egy semmibe bámuló, hamleti töprengés a világ értelmetlenségén.
Méltóságteljes nyugalom árad a középső strófából, ami jól illik az elvont, általánosító jellegű tartalomhoz.
A 3. egység (3. versszak) központi képe a „rossz szekér”. Itt a zárlatban visszatér a személyesség („velem”).
Ez a strófa az előző szakasz prófétai hangneme után némileg ocsúdásszerű. Olyan, mintha a beszélő eddig elnémult volna a megrendültségtől, most viszont felocsúdna és jajkiáltást hallatna. Ez a panaszos jajszó félig csöndből, félig lármából tevődik össze.
Az eddig fölfele irányuló mozgást felváltja a vízszintes sík: a lírai én pillantása már csak a világ „lenti felét” tudja átfogni. A rossz szekér az életből fut vele kifelé. A kétségbeesett utas a halál felé halad.
A zárlat felülírja az első versszak idővonatkozásait, mivel a „fut” ige folyamatosságot fejez ki, a bővítmények hiánya miatt pedig nem derül ki, hogy meddig és hova fut a beszélővel a szekér. Így az idő örök jelenné, a konkrét helyzet pedig létállapottá válik.
Ez az oka annak, hogy a versbeli utazáshoz a céltalanság, az üresség és a sejtelmesség érzete tapad. Nem tudni, honnan és hova tart az utazó. Az úton levés a maga értelmetlenségében, céltalanságában az élet értelmetlenségét fejezi ki.
A lírai énnek nincs ráhatása létállapottá rögzült helyzetére: megértheti, de megváltoztatni nem tudja.
A Kocsi-út az éjszakában verselése ötvözött. A strófák négysorosak, hetesek és kilencesek. Elsősorban az ütemhangsúlyos ritmus dominál bennük: „Milyen csonka ma a Hold”: 4/3; „Minden szerelem darabokban”: 2/3/4. Ugyanakkor gyakran van a soroknak időmértékes lüktetése is. Trochaikus-daktilusos lejtés és anapesztusok találhatók benne.
Rímei ölelkező rímek: a b b a. A két szélső rím a sorismétlés miatt tiszta rím, a két középső asszonánc. A vers zenéje határozott, kemény csengésű.
Az utolsó előtti sor – „Félig mély csönd és félig lárma” – különlegessége, hogy szinte csak hosszú szótagokból áll. Ez a sor a szekér futását értelmezi.
köszi teso