Szerkezetileg a mű két részből áll. A teljes első strófa szó szerinti megismétlése tagolja két szerkezeti egységre.
Az 1. egység (1-2. versszak) a vershelyzet leírása, melyet a lírai én egy mozdulat (a kézfogás) verses formába öntésével alkot meg. Ez a mozdulat metonimikusan (szinekdcohéval) kifejezi a beszélő és a megszólított viszonyát, vagyis utal a szerelmi kapcsolat egészére.
Az 1. strófa két párhuzamosan szerkesztett kijelentő mondatból áll. Ady a kézfogással párhuzamba állít egy elvontabb gesztust: a megóvásét, kedvese megvédését. A gondolatritmusos mondatszerkesztés és a ragrímek ezt a párhuzamosságot hangsúlyozzák.
A 2. versszak csupa vibráló, kavargó nyugtalanság. A költő itt tágítja a vers horizontját: egyszerre kitekint a történelmi térre („Világok pusztulásán” – ez egy kozmikussá táguló kép, amely az első világháború pusztításaira céloz) és visszatekint az időben („érkeztem meg hozzád”).
A múlt mellett a jövő is megjelenik, amit azonban a kifejtetlenségből fakadó hiány határoz meg: „várok riadtan” – mire? Ez a hiány a jövő bizonytalanságát fejezi ki. Maga a lírai én se tudja, mi lesz vele, mi az, amit vár, csak azt érezhetjük, hogy valami fenyegető, negatív esemény bekövetkeztére számít.
A „riadtan” szó jól érzékelteti a jövőtől való félelmet és a szorongást, a „világok pusztulása” pedig sejteti, hogy ezt a szorongást a költő a háború miatt érzi.
A háború miatti bizonytalanságot és a szinte ösztönökbe kódolt, már-már állati rettegést jól érzékelteti a sor elejére kitett egytagú metafora („ősi vad”), mely a lírai hősre vonatkozik, és az üldözött állat páni félelmét, riadalmát fejezi ki. Szervetlenül illeszkedik a mondatba és azt jelzi, hogy a férfi „ősi vad”-ként, rettegve, űzetve, menekülve érkezett meg ebbe a kapcsolatba.
A háború miatt a szerelem menedékként tűnik föl, ugyanakkor megmarad a fenyegetettség érzése is („S várok riadtan veled”). A világméretű katasztrófa közeledését kísérő félelem és a nyugtalan, balsejtelmekkel teli várakozás nyomasztó hangulatát csak némileg oldja az a tény, hogy a beszélő nincs egyedül: párjával együtt várja a közelgő borzalmakat.
Igazi biztonságot az együttlét, az otthon melege sem ad. Szerelmük és közös hajlékuk is hatása alá kerül a külvilágból érkező fenyegetésnek: ideges várakozás, feszültség, a háború miatti félelem költözik belé.
A 2. egység (3-4. versszak) az óvó-védő jelentésréteget nyomatékosítja. A 3. strófában az 1. strófa szövege ismétlődik meg szó szerint, de bár a nyelvtani szerkezet változatlan, jelentésére már rárakódik a 2. strófa jelentésrétege is: így a kézfogás is óvó-védő mozdulattá, mintegy összekapaszkodássá válik.
Az érzelmi-hangulati háttér is megváltozik: a 3. strófa magába szívja a 2. strófa riadalmát, így ugyanaz a költői kép (egymást fogó kezek és egymásba néző szemek) már többet fejez ki, mint a vers elején: ott még csak biztonságérzetet, összetartozás-érzést közvetített, itt már az egymásba fonódó kezek és tekintetek riadt, görcsös egymásba kapaszkodást jelenítenek meg.
Az eredetileg intim, belső verstér a világégés keretében jelenik meg. A vershelyzet, ami kezdetben idillinek tűnt, itt már fenyegetett, tragikus, rémült, kétségbeesett gesztusnak tűnik. Ugyanakkor éppen emiatt, a mindkettejüket fenyegető veszély miatt sokszorosan felértékelődik az összetartozás, a kölcsönös szerelem is, hiszen segíteni tudják egymást a bajban. Ugyanakkor az is tudatosodik a szerelmespárban, hogy boldogságuk milyen törékeny, mennyi veszély fenyegeti.
Ez az oka annak, hogy a vers zárlata olyan kérdő értelmű mondatot foglal magában, amely a beszélő szorongását fejezi ki. A lírai én nem tudja, hogy meddig fog még élni, meddig lehet kedvese mellett. A bizonytalanságnak egyrészt személyes oka van, az öregség érzése, másrészt van egy történelmi oka is, a világháború kitörése. Tehát van egy belső és egy külső oka is a lírai én szorongásának.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Jo ez a vers