Persze, a „miért”-re és „meddig”-re nincs válasz, és nem is lehet rá választ adni. A világ és az egyes ember sorsa is kiszámíthatatlan. Ugyanakkor a befejezés a kétségek hangoztatása mellett hangsúlyozza az eredeti mozdulat („De a kezedet fogom…”) érvényességét is.
Igaz, hogy a világ felbolydult és eluralkodott rajta a diszharmónia, de a lírai én akkor is kitart a szerelemben és minden körülmények között vigyáz kedvesére. Rendre, harmóniára, szeretetre, boldogságra vágyik, ezért szembeszegül a felfordulással.
Így a vers legvégén harmadszor is visszatérő alapmotívum, az egymásba kulcsolódó kezek és az egymást őrző szemek motívuma kettős értelmű: egyrészt azt jelenti, hogy a beszélő legyőzte saját méltatlanságának érzését, másrészt azt, hogy kedvesét meg akarja óvni a külvilág pusztító hatásaitól.
Nem megnyugvást és békét érzékeltet a verszáró kép, hanem inkább csak a nyugalom és a béke megőrzésére való szándékot tudja felmutatni. Legfeljebb a harmónia illúzióját teremti meg, de ez egy erőltetett illúzió, amelynek a mélyén félelem és aggodalom dolgozik.
Ami igazán erős itt, az a védelmező szándék: a beszélő nemcsak kedvesét, hanem átvitt értelemben az egész emberiséget meg akarja óvni a pusztulástól.
Az Őrizem a szemed verselése kevert. A sorok legnagyobb része tiszta ritmusú ütemhangsúlyos (3/4 osztású, felező hetes), de van egy-két időmértékes (negyedfeles jambusnak tekinthető) sor is. Rímelése keresztrím, amely ragrímekből jön létre. A záró strófában, ha tompán is, félrímek csendülnek össze.
Jo ez a vers