Verselése időmértékes, azaz nagyrészt jambikus lejtésű sorokból áll, de ezek közé beékelődik egy-egy ütemhangsúlyos sor is. A strófák szabálytalan hosszúságúak, a rímelés páros rím.
Szerkezetileg a Vízió a lápon 4 egységre tagolható.
Az 1. egység (1-2. versszak) a vershelyzetet írja le, amely a szimbolikus táj megteremtésével keletkezik. Az „Ez itt a láp világa” deiktikus kezdés, mely kimutat a műből, és közös előismereteket tételez föl.
Ez a rész leírja a jelképes tájat, és elhelyezi benne a lírai ént, hangsúlyozva kivételességét.
A 2. egység (3. strófa) egy önmeghatározás. Az E/1. személyű létige anaforikus használata az Úr és Jézus önmagukra vonatkozó kijelentéseit idézi az Ószövetségből („Vagyok, aki vagyok.” Móz. II. 3, 14, „Én vagyok az ajtó…” János 10, 9).
A 3. egység (4-5. strófa) egy látomás leírása. Az eddigi víz-és árnymotívumokat a láng és a fény képei váltják fel.Az apokaliptikus tűzözön eljövetele söpri el a láp világát, és a lírai én ennek előmozdítójaként tűnik fel.
A 4. egység (6. versszak) a zárlat, amely felülírja az előbbi két egységet: itt a lírai én küzdelmének eljövendő meghiúsulását jeleníti meg a vers.
Nagy szerepet kapnak a versben a tömörítő, expresszív szóösszetételek: pl. „láplakók”, „fény-ember”, „köd-omlasztó reggel”, „Vulkán-hegyek”, „csoda-reggel”, „lángoszlop”, „lángfolyó”, „bombaszó”, „bűntenger”. Ezek stiláris hatása már az Új versek Adyját idézik.
Vegyük szemügyre az ismétléseket is! Minden szerkezeti rész a maga vezérszavát, vezérlő nyelvi motívumát többször megismétli.
Az első szerkezeti egységben pl. a „köd”, a „szürke”, a „láp” és a „rém” szavak térnek vissza folyton-folyvást (1-20. sor). A második szerkezeti egységben a jövőt idéző „lesz” szó a domináns (21-28. sor), a harmadikban a célhatározói mondat kötőszava, a „hogy” ismétlődik meg (29-38. sor), a negyedik egység viszont az óhajtó mondatok és igék, igenevek fokozó, sodró izgalma által kap egyéni jelleget.
Szembeszökő tehát a versben a nyelvi nyugtalanság, amely feszültségre, lelki zaklatottságra utal. Ennek a feszültségnek a mélyén pedig a lírai én által megérzett és megélt ellentétek rejlenek. Ady hőse azt mondja magáról: „Vagyok fény-ember ködbe bújva”.
A láp szürkesége és a vers beszélőjének igazi valója, belső ragyogása áll szemben egymással, tehát a lírai én és a környezet ellentétéről van szó. Így aztán a Vízió a lápon nagyon emlékeztet A magyar Ugaron című Ady-versre: itt is az ellenséges, „lehúzó” környezet áll szemben a lírai hőssel. Csak ez a vers jóval szimbolikusabb, és kevésbé lehet egyértelműen a külső valóságelemekre vonatkoztatni.
További ellentét van a jelen és a jövő, a ma és a holnap között. A vers jelen időben indul és jövő időben fejeződik be. A jelen egyenlő a láppal, a köddel és a szürkeséggel, míg a jövőhöz a Vulkán-hegy, a láng és az arany-vörös szín kapcsolódik. Ami az egyén és a környezet ellentéte volt, abból a jelen és a jövő ellentéte lett.
A napszak is változik: szemben áll egymással az este és a virradat. Sőt, a színtérrel együtt az ember is változik: a veszteglő akarat átadja a helyét a diadalmas akaratnak. A lírai én nem elgéedett azzal, ami körülötte van, meghasonlott, és a jövőt ostromolja.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
