Két lehetséges kiút van a számára: van egy társadalmi és egy individuális. Egyfelől a „vérvörös, büszke lobogó” és a „torlaszok” képe jelenik meg, másfelől a femme fatale, a „gyilkos szerelem” (Motívumkincse alapján a mű tekinthető a női és a férfi princípium küzdelmének is, bár ez a gondolat további értelmezési nehézségeket vet fel.
A lírai én már itt is lázad, de itt még némileg le van fékezve a lázadása. Az elutasított világ, a láp világa társadalmilag elvont és mindkét fajta kiút, az egyéni is meg a társadalmi is rémeket idéz fel. Az egyéni út, a gyilkos szerelem egyet jelent a felszabadított „bűntengerrel”, a társadalmi út pedig a halállal.
Vannak bizony nehezékek, amelyek fékezik Ady lázadását ekkor még: tárgytalan, elvont rossz érzések a jövőről, az ismeretlentől való ideges félelem, de ezek sem tudják már elaltatni a benne levő menekvési vágyat.
A vers már az érzelmi lázadás felé mutat erősen. Ady gyűlölte a „nyomorúságos, színtelen élet”-et, amelyre sokat panaszkodott leveleiben. Csömörrel, elvágyódással volt tele, undorodott saját magától és a környezetétől is.
A láp a magyar ugar előképe, ahonnan a lírai hős mindenáron menekülni akar. A szürkeség ellenszereként a nagy szerelmi kalandot, a mámort és a messzeséget keresi.
És mi történt? Ady 1903 júliusában megírta a verset, és egy hónappal később, 1903 augusztusában megismerkedett Lédával. A Vízió lápon már akkor megidézte Lédát, amikor Ady még nem is ismerte őt!
Olyan, mintha a költő lélekben már rákészült volna a nagy szerelemre, amely majd megmenti őt a láp világától. Már megvolt a szenvedély, megvolt a szerelem Adyban, és csak azt a nőt várta, aki majd a románc hősnője, a szerelem tárgya lesz.
A Léda-szerelem a környező „láp”-nak, a rontó szürkeségnek az ellentéte volt, és megváltást, menekvést jelentett Ady számára.
Az elemzés Király István Ady-monográfiájának felhasználásával készült.
