Már az 1. versszak is nagyon személyes hangvételű és metaforikus nyelvű, Arany életrajzi vonásokat szőtt bele a költeménybe.
Az indító mondat egy erőteljes kontrasztot tartalmaz: a költő azokat a hátralevő éveit szólítja meg, amelyet reményei szerint meg sem kell érnie: „Évek, ti még jövendő évek, / Kiket reményem megtagad”.
Ezután életkorára utal: „Előlegezni mért siettek / Hajam közé ősz szálakat?” Majd a strófa második felében szereplő „vidor fa” lombjai közé keveredő sápadt levelek képe egy olyan növényi metaforika, amely teljessé teszi az ellentétezést a színek és az idősíkok terén is.
A 2. versszakban Arany a becsapottság, a kárvallottság, a kifosztottság érzését pénzügyi machinációk szókincsével (adósság, kamat, tőke) fejezi ki. A múlt neki adósa maradt az örömmel, ennek az adósságnak kamatjaként a reményt kéri most a költő a jövendő évektől, de attól tart, hogy talán meg se éri, hogy a neki járó adósságot be tudja hajtani.
Tehát szembeállítja egymással a jelent, a múltat és a jövőt, és felismeri, hogy a múlt üres („Adós maradt sok szép örömmel, / Míg szerfölött is oszta bút”), a jövő pedig kilátástalan („Ki tudja, úgyis: érem én azt, / Hogy a tőkét fölvehetem?”)
A 3. versszakban Arany továbbviszi a levelek sárgulásának képzetét. Ismét a tükörbe pillantás gesztusa jelenik meg, a költő azon tűnődik, mit jelentenek az ősz hajfürtök: vajon arról van-e szó, hogy élete nyarának teljesen vége van, akármilyen rövid volt is, és jön a tél? A tél és a nyár természetesen az időt jelképezik.
Arany attól tart, hogy az ősz hajszálak azt jelentik, hogy az ember meg van érve, mint a kalász, vagyis készen áll arra, hogy lekaszálja a halál sarlója:
S hogy meg ne essék szíve rajtam,
Ha jókor meglep a halál,
Azért kell, mint az ősz kalásznak,
Megérnem a sarló alá?
Az ősz hajszálakat látva a megszemélyesített halálnak nem fog megesni a szíve a költőn, aki ért kalászként már készen áll a kaszálásra. Az itt megjelenő biológiai képvilág, a kalász és a sarló motívuma a falusi-paraszti fogalomkörbe utalja a verset.
A 4. strófa a vers geometriai középpontja és egy új költői magatartást hoz: „Úgy van.” Egy markáns sorsösszegző attitűdöt vesz fel a vers beszélője, ezután egy közvetlen, személyes vallomás következik, mely szerint nem az évek száma, hanem a belső érzés határozza meg az ember korát: „Nem évek száma hozza (…) a vén kort elé: / Kevés esztendők súlya szintúgy / Legörnyeszt a mély sír felé”.
Ez tehát egyfajta „tapasztalati” kor: az ember kevés idő alatt is tapasztalhat olyan dolgokat, amelyek megöregítik, és ez fordítva is igaz, van, aki sok év alatt se tapasztal olyat, ami megöregítené, így idős korban is fiatalos lelkületű marad.
Ezután már nem a képek sorjáznak, hanem nyílt kifakadások következnek:
És nékem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék.
Itt is megvannak azok a szembeállítások, amelyek világossá teszik a gondolatokat és dinamikussá a verset. Igaz, itt az ellentétek kevésbé szembeszökőek: a kevés esztendő súlya is lehúzhat, az eddig megélt bánattal fölérő boldogságot aligha remélhet a költő.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
