Egy Byron-idézettel kezdődik a vers, nem véletlenül: ez a mottóként választott idézet tartalmazza a mű gondolati lényegét. Az idézet magyarul azt jelenti: „hajam ősz, de nem az évek miatt”, tehát Byron, aki az elvágyódás érzését is leírta, szintén a fiatalon megélt öregség, az idő előtti megöregedés tapasztalatáról beszél.
Benne van a mottóban a lírai alaphelyzet is: a verset egy „tükör előtt” mondott monológnak is lehet nevezni, hiszen Arany önmaga arcával néz szembe, és őszülő hajszálait látva készít számvetést az életéről.
Emellett a Byron-idézetnek ugyanaz a szembeállító mondatfelépítés, az az ellentétező párhuzamosság a jellegzetessége, amely a versen is végigvonul.
Az Évek, ti még jövendő évek beszélője kissé bizonytalan, szorong, fél. A vers hangvétele elégikus, szomorú, melankolikus, az életből kifelé menő érzést sugalló. Tragikus életérzés szólal meg benne, amelyet nagy ritkán önirónia színez. Arany sztoikusan elviseli a szenvedéseket, a fájdalmak öntudatos elviselésének magatartását veszi fel.
Főbb motívumai: őszülő hajszálak, élet-halál ellentéte, tartozás, illő járandóság, kamat, osztalék, ért kalász, sors kereke, porszem. Kifejezőeszközei: kérdések, felkiáltások, felszólítások, ismétlés, metafora.
Egy érzelmi folyamat játszódik le a szemünk előtt, mely az őszülő hajszálak számbavételével és a közelgő halál gondolatával indul, és az értelmetlen, vakon mozgó sorskerék kegyetlen közönyével zárul.
Eközben a szorongó költő, aki a tükörbe nézve zúgolódik önnön sorsa miatt, eljut addig, hogy megrója saját panaszkodását és megnyugszik, elcsendesedik. A lázadozva kérdező hanghordozás helyét fokozatosan a meditálva érdeklődés váltja fel.
Arany az ösztönös ijedségtől eljut a minden lehetséges megértéséig, sorsa vállalásáig és már nem kérleli-faggatja a jövőt. Aggodalmai közepette erőt és vigaszt tud meríteni az egyetemes szenvedés gondolatából.
A vers szerkezete:
Az 1. egység (1-3. versszak) a jelent, a múltat és a jövő lehetőségeit veszi számba.
A 2. egység (4-6. versszak) a lehetséges válaszoknak, a kérdező, vitázó, számon kérő magatartásnak és lelkiállapotnak az élményét életrajzi mozzanatokkal magyarázza.
A 3. egység (7. versszak) sztoikus erkölcsi fölényt és megnyugvást sugall. A költő saját sorsát az egyetemes emberi történések részeként szemléli, és tudatosan vállalja ezt a közös emberi sorsot, erőt ad neki, megvigasztalja a közös szenvedés élménye. A záró kép az egyénnek a sorssal szemben való tehetetlenségét érzékelteti.
Nézzük meg a verset részletesebben!
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
