Az 5. strófától moralizáló-allegorizáló irányba tér el a vers. A versszak eleje, a „vén vagyok” kijelentés a verskezdő szituációhoz kapcsol vissza (tükörbe nézés, ősz hajszálak), a „tapasztalásom tárháza” pedig a 4. strófában megfogalmazott tételhez, amely szerint nem az évek száma számít, hanem a tapasztalatok.
Ugyanakkor érezzük, hogy itt a tapasztalat nem pozitív érték: eredetileg semleges jelentése lenne, de ebben a szövegösszefüggésben keserűséggel, bánattal telik meg:
Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon
A „megtelt gazdagon” már egyértelműen ironikus jelentésű: a költő azt próbálja kissé szépítve, eufemisztikusan elmondani, hogy élete telis-tele van kudarccal és hiányokkal, bővelkedik a rossz tapasztalatokban.
Magyarázatul elmondja azt is, milyen „gyűjteményt” szedett össze élete során magának:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény
Nem derül ki konkrétan, hogy a széttört csillag, a költő életének vezére pontosan minek a metaforája. Jelképezheti a költői ambíciót, jelentheti a szabadságeszmét vagy akár Petőfit is és mindazt, amiért Petőfi küzdött.
A hit mint szakadt fonál, a remény mint csonka horgony olyan képek, amelyek a hagyományos keresztény allegóriákkal rokoníthatóak.
A strófa zárása a fiatalság-öregség ellentéthez kapcsol vissza: „Ily gyüjteménynek birtokában / Az ifju hogyne volna vén!” A strófa szimmetrikus is lesz azáltal, hogy a „vén” szóval kezdődik és fejeződik be.
A 6. versszakban újabb fordulat jön: a költő valóságos élethelyzetéről vall, családjáról, barátairól:
Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Itt is az üresség, a hiábavaló keresés élménye érezhető, hiszen amikor Arany körbenéz, akkor csak hűlt helyét látja barátainak, és ez a hiányt juttatja eszébe (a néhány kedves baráton, aki nincs már körülötte, elsősorban Petőfit érti).
Aztán családjára néz, akik könnyezve függesztik rá a szemüket, és akikért aggódik. Ez a kép a tehetetlenséget sugallja, azt az érzést, hogy képtelen gondoskodni a szeretteiről.
A következő sorok a Horatius-féle „Exegi monumentum” csúfondáros, parodisztikus kifordításával fejezik ki a költő kényszerű passzivitását és fájdalmát:
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!
Immár emlék marad őutána is, mondja Arany. Miután mindent elvesztett, a jövő önbecsülésétől is megfosztja: úgy fog meghalni, hogy sorsára hagyja nyomorgó családját.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
