A vers romantikus stílusban íródott, hangneme elégikus, fájdalmas, lemondó (a refrén adja meg ezt az elégikus alaphangot) és ódai, fennkölt egyszerre (a múltat magasztaló részek ódaiak). Így aztán két ellentétes érzelem, a csüggedés és a lelkesedés között hullámzik a vers. Ez az érzelmi kettősség az oka annak, hogy a hangnem egyszerre elégikus is és ódai is. Ez az ellentmondás a költő belső küzdelmét tükrözi, amely feszültséget teremt a versben.
Költői kifejezőeszközei között metaforákat, jelzőket, kérdéseket, megszemélyesítést, ismétlést, refrént, halmozást, hasonlatot találunk.
A strófák utolsó két sora (7-8. sor) a vers refrénje. A refrén egy szomorú felkiáltás, amely tartalmi szempontból egy költői kérdés:
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
A refrén tartalmilag azt jelenti, hogy a költő úgy érzi, oda van a fiatalsága. Az 1., a 6. és a 7. versszak esetében a refrén fölerősíti az előtte levő sorok jelentését, a 2-5. strófa esetében azonban ellenpontozza, így feszültséget kelt.
„Hová levél?”, kérdezi Arany, s ebben a kérdésben elvileg egy múlt idejű ige szerepel (régies múlt idő), de ebben a szövegkörnyezetben Arany a jelent fejezi ki vele (a „levél” egy jelen idejű tájnyelvi szóalak is). Tehát azt kérdezi: hová lettél, hol vagy, ó, lelkem ifjúsága?
A költő a múltat tartalmasabbnak, szebbnek látta, s a refrénből érződik a kétségbeesése (mivel a szabadságharc reményeivel együtt oda az ifjúsága, a lelki fiatalsága is).
A legvégén módosítva tér vissza a refrén: „Oda vagy, érzem, oda vagy / Oh lelkem ifjusága!” Ez már befejezettséget fejez ki.
Az első strófában a költő halk sóhajokba fojtja keserűségét: közli, hogy felhagy a költészettel, mert úgy érzi, megváltozott, már nem az, aki volt („Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt”), lelke ifjúsága eltűnt, élete csak látszatlétezés.
Tehát elbeszélő közléssel indul a vers, és majd az 1. versszak 5-6. sorában emelkedik metaforikus szintre: „A tűz nem melegít, nem él: / Csak, mint reves fáé, világa.” (A „reves” szó azt jelenti, hogy erősen korhadt. A reves fa a sötétben világít, ezért távolról úgy látszik, mintha fényt bocsátana ki.)
Az 1. versszakban a mondanivaló végérvényességét, megváltoztathatatlanságát sugallja, hogy a mondatok határai mindenhol egybeesnek a sorvégekkel, csak a refrénben van áthajlás (enjambement).
Mivel a mondatok két azonos gondolat szinonimái, többször, többféleképpen mondja el a strófa ugyanazt. A refrén pedig szomorúan összegzi az előtte levő sorok megállapításait.
A 2. strófa elragadtatottan, lelkesen magasztalja a múltat. Egy romantikusan eszményített tájat jelenít meg („Más ég hintette rám mosolyját, / Bársony palástban járt a föld, / Madár zengett minden bokorban” stb.), ezzel próbálja hangsúlyozni, hogy akkor minden más volt: gazdagabb, szebb, vonzóbb, értékesebb és értelmesebb. A perspektíva romantikusan tág (ég-föld).
A hang, az illet és a szín együttes hatása a teljességélményt jelképezi (bársony, zengett, fűszeresebb, hímzettebb). A tavasz és a nyár mint időtoposzok, valamint a hozzájuk kapcsolódó természeti képek azt jelképezik, hogy a múltban harmónia és egység uralkodott az egyén és a világ között.
Ez az értéktelített környezet a reményteliséget, az aktív, értelmes költői tevékenyég lehetőségét jelképezi. Ezzel szemben a jelen kaotikus, távlathiányos, értékvesztett világa megbénítja a költő lelkét és képtelenné teszi az alkotásra.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
[…] nem volt teljesen kész.1850 – Arany János megírja a Letészem a lantot című művét. „A költő két korszakot, két lelkiállapotot szembesít egymással: a sivár, értelmetlen, cé…1859 – Charles Gounod francia zeneszerző Faust című ötfelvonásos operájának bemutatója a […]