Arany János: Letészem a lantot (elemzés)

A 3-5. versszak a Petőfivel való barátság ösztönző, ihletet adó erejét idézik fel:

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain

Arany siratja a szép múltat, amikor még nem volt ilyen magányos és társtalan, mert Petőfivel, a jó baráttal és költőtárssal együtt, versenyben tudott alkotni. (A „baráti szem” motívum utal Petőfire.)

Itt a 4. versszakban megfigyelhetjük, hogy Arany T/1. személyt használ, vagyis nemcsak a saját, hanem általában a költők nevében beszél (Petőfire és saját magára is gondol):

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát

Azonosul a közösségi költőszereppel, az akkori lelkesedéssel, a reménykedő költői generációval, azokkal a költőkkel, akik olyan közösségi lírát teremtettek, amelynek most már nincs értelme, hiszen elbukott a szabadságharc. Akkor még megvolt bennük az a biztos hit, hogy költészetük a nemzet ügyét szolgálja. Ez a hazafias ars poetica is Petőfi emlékét idézi fel.

A 5. strófa tanúsága szerint az volt az álmuk, hogy rájuk a költői hírnév, megbecsülés és a halhatatlanság vár, a nemzetre pedig boldog jövő (ezek a motívumok akár Petőfi Nemzeti dalának utolsó versszakát is eszünkbe juttathatják):

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.

Ez az álom azonban szertefoszlott, Arany keserűen legyintve szögezi le: „Mind hiába!” És jön a refrén, amely emlékeztet a sivár valóságra és könyörtelenül kijózanít, ezáltal érzelmi-hangulati feszültséget kelt.

A 6. strófa a jelenbeli élményt összegzi képileg: a kiábrándító és céltalan jelent ábrázolják a temetői látomás szóképei: a kísértet, a szemfedél, a pusztába kiáltott szó.

Most… árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után…?
Hímzett, virágos szemfedél…?
Szó, mely kiált a pusztaságba…?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

A strófát indító időhatározó-szónak („Most”) kiemelt helyzete van. Síkváltást jelez: innentől (vagyis az utolsó két versszakban) a költő mostani, jelenbeli költészetét minősíti.

Figyeljük meg, milyen sokszor él a hármas ponttal: … Ez az elhaló, csüggedő hangot jelöli. Ezek a tétova kérdések irányvesztettséget, kiábrándultságot jeleznek, és egyelőre válasz nélkül maradnak.

Mivel saját költészetének is a Petőfi-féle közösségi lírához hasonló vonásait tartja értékesnek, és mivel ez a közösségi líra már értelmét vesztette és nem lehet művelni, Arany azt kérdezi magától, mit ér az a líra, amit még művelni tud. Nem lát mostani verseiben maradandó értéket, ironikusan közelít hozzájuk. Múltbeli verseinek nagyszerűségéhez képest a jelenlegi verseit élettelennek, kísértetszerűnek látja.

Ezt jól érzékelhetjük abból, hogy mostani költészetét a halál képeivel kapcsolja össze. A „hímzett virágos szemfödél” oximoron akár ennek a Letészem a lantot című versnek a metaforája is lehet, hiszen ez a vers ellentmondásos módon azért jött létre, hogy az elhallgatást deklarálja. Arany azt mondja nekünk, hogy nem fog több verset írni, ugyanakkor ezt is egy versben mondja.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!