Így utólag visszanézve a költő úgy érzi, az élet által kínált örömöket sohasem tudta a maguk teljességében megélni, a lehetőségeket nem tudta kihasználni. Minden öröm, amit átélt, részlegesnek, tökéletlennek tűnik („Sohase birám teljébe’ / Örömeim poharát”). Így nem csoda, hogy a megelégedettség érzése helyett a hiányérzet dominál a versben, és hogy a költő elhibázottnak érzi az életét.
Félve nyúltam egyszer-máskor
Egy rózsát szakasztani:
Késő volt – a rázkodáskor
Mind lehulltak szirmai.
A rózsa is régi toposz, amely itt az élet boldogabb, tartalmasabb, értékesebb dolgait (pl. szerelem) jelképezi, amelyek után félve nyúlt a költő, és mire megfogta őket, széthullottak a keze között.
A leszakított rózsa, amely elhullajtja szirmait, amikor hozzáérnek, már a hervadás előtt áll, már túlérett, ezért hullnak le a szirmok a rázkódástól. Így a virág már nem tudja azt az esztétikai élményt nyújtani, amit akkor nyújtott volna, ha időben tépik le: még akkor, amikor frissen nyílt ki.
A hervadásnak indult rózsa leszakítása tehát azt a szomorú tapasztalatot jelképezi, amikor túl későn teszünk meg valamit, és emiatt a dolog már nem ugyanaz, s csak árnyékát kapjuk annak, amit megélhettünk volna.
A megkésettség érzése arra enged következtetni, hogy Arany nem akkor élte meg az adott élményt (feltehetőleg a szerelmet), amikor annak az ideje van, hanem kicsúszott vele. Később pedig már nem volt ugyanaz, vagy talán nem is lehetett már megélni.
Az elszalasztott értékes élmények miatt önmagát hibáztatja, hiszen már fiatalon is koravén volt, már fiatalon örömtelen életet élt, kerülte a boldogságot:
Keresém a boldogságot,
Egy nem ismert idegent:
Jártam érte a világot –
S kerülém ha megjelent.
Mindig függetlenségre vágyott (belső függetlenségről van szó), mégis önként hordta láncait („Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat”). A láncok hordását Arany személyes életére is lehet érteni (kínlódva végezte tehernek érzett feladatait), de általánosságban is (az egész nemzet kénytelen volt tovább hordani a láncait a szabadságharc bukása után).
Azok a tervek, álmok, amelyeket a jövővel kapcsolatban szövögetett, végül csupán légváraknak, meg nem valósuló ábrándoknak bizonyultak.
Az az ábránd – elenyészett;
Az a légvár – füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ – nincs sehol! –
Nagy, romantikus ellentét feszül a vágyai és a valóság között. Nem volt lehetősége álmait megvalósítani, a realitás mindig útjába állt.
1848-ban, amikor lehetősége lett volna a bátor halálra, az életet választotta, most pedig úgy érzi, nem elég erős ahhoz, hogy megharcoljon az élet nehézségeivel, gondjaival.
Nem valék erős meghalni,
Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ez úgy hangzik, mintha gyávának érezné magát, amiért nem mert küzdeni a harcok idején, nem volt elég bátor meghalni (ezzel mintha Petőfit is siratná). Mintegy büntetésül ezért a gyávaságért élni kénytelen, és meg kellett érnie azt, ami a bukás után következett, holott nem érzi magát elég erősnek a szenvedések elviseléséhez. Inkább ne kellett volna ezt megérnie.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
