A versnek lefelé haladó, pesszimisztikus menete van, de ezt lefékezi az utolsó versszak bizakodóbb hangulata. Az eddigi rezignált, fáradt, beletörődő, nyűtt hangulatból reménykedésbe vált át Arany.
Ezzel feloldja a tragikus végkövetkeztetést (azt, hogy élete teljesen értelmetlen), ugyanakkor ez a zárlat megtöri a vers művészi-hangulati egységét: az utolsó versszak elég szervetlenül fityeg ott a vers végén (a hangulata nagyon erősen elválik: érzékelhetünk egy éles cezúrát az utolsó strófa és a vers többi része között).
Szende fényü szép szövetnek, –
Mely egyetlen-egy vigasz, –
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Arany egyetlen vigaszául a felesége iránti szerelem és a családja iránti szeretet értékét emeli ki (az „sz” hangok alliterációja kissé édeskésnek hat). Ez a szerelem és szeretet azonban rezignált, szomorkás érzés, nem olyan felszabadult öröm, nem olyan önfeledt, gondtalan, szenvedélyes szerelem, amilyet a költő fiatalkorában elszalasztott.
Arany úgy érzi, olyan életkorban van, amikor az élet már sokkal kevesebb lehetőséget kínál az embernek, mint fiatalon. A boldogságra való esélyek az idő múlásával egyre csökkennek, a távlatok beszűkülnek. Így a költő megelégszik azzal a zártabb világgal, amelyet felesége és családja jelent, és amely elég számára ahhoz, hogy el tudja viselni az életet.
Ugyanakkor van ebben az utolsó versszakban valami erőltetettség: olyan, mintha Arany tudatosan arra kényszerítené magát, hogy találjon valamilyen érzelmi, lelki vigaszt a nagy boldogtalanságban. Ha már muszáj élnie, ha a halál nem jön még el érte, akkor csak így lehet kibírni.
Verselés: időmértékes, nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakoznak. Rímei keresztrímek (a b a b c d c d).
