A vers szerkezetileg 5 egységre oszlik:
Az 1. egységben (1. strófa) a vers beszélője hozzákezd a számvetéshez, azon tűnődve, hogy lehet-e egyáltalán életnek nevezni az életét, azaz valóban élt-e vagy csak létezett.
A 2. egységben (2-4. versszak) a lírai én végigtekint egész életén, elszalasztott lehetőségein, s a kihagyott dolgokért önmagát okolja.
A 3. egység (5. versszak) elmondja, hogy a beszélő nem élt a sors által felkínált lehetőségekkel, így a legszebb, legnagyobb örömök (pl. a szerelem) kimaradtak az életéből.
A 4. egység (6. versszak) azt mondja el nekünk, hogy a lírai én nem a halált választotta akkor, amikor lehetősége lett volna meghalni (az 1848-as szabadságharcban), mert ehhez nem volt elég bátor. Ahhoz viszont nem elég erős, hogy elviselje azt az életet, amit élni kénytelen.
Az 5. egység (7. strófa) fordulatot hoz, a hangvétel bizakodóbb lesz. Van egy dolog, ami még vigaszt jelent: a szerelem és a szeretet. Azaz a lírai én megelégszik azzal a zárt kis világgal, ami neki adatott (feleség, család). Ez a sztereotip, hagyományos vigasz lelki támaszt nyújt neki az élet elviseléséhez.
Arany a versben végigtekint egész pályafutásán és felidézi kudarcait, melyeket metaforikus ellentétpárokba sűrít. A vers ugyanis pozitív és negatív képzeteket jelölő motívumok szembeállítására épül.
A nevetéshez a sírás emléke társul, az „ifjuság szép kertje” eszébe juttatja a vaskorlátot is, amely őt kizárja ebből a kertből, a leszakított rózsa már hervadt, és elhullajtja szirmait, mert későn nyúlt utána, a függetlenségről a rablánc jut eszébe, amit visel, régi álmai, vágyai felidézik a későbbi kudarcokat és az illúziók összetörését.
A költő a számvetést egy múlt idejű mondattal kezdi, amelyet később meg is ismétel: „Én is éltem…” Ez úgy hangzik, mintha már lezárult volna az élete. A Visszatekintés ilyen monológszerű vers, csupa tétovaság, csupa kérdés: Arany önmagát kérdezi, hogy volt-e valami jó ebben az életben.
Ezután egy olyan kérdés következik, amely még ezt az állítást is kétségbe vonja: „ (…) vagy nem élet / Születésen kezdeni, / És egynehány tized évet / Jól-rosszúl leküzdeni?” Arany nem biztos benne, hogy egyáltalán lehet-e életnek nevezni azt az életet, amelyet ő élt. Ha valaki csak megszületett és jól-rosszul végigcsinált pár évtizedet, az nevezhető-e életnek?
Úgy érzi, már a születésekor szerencsétlen volt, már az élete kezdetén bizonytalanná vált a jövője. Ezt jelképezi a sajka-metafora, amely a bibliai Mózes történetére utal (a vízre kitett gyermek története régi toposz az irodalomban). További sorsa már eleve olyan bizonytalan volt, mintha kitették volna születése után.
A balsors már az élete kezdetét is beárnyékolta, mert rossz csillagzat alatt született: „Első nap is oly borultan hajola reám az ég!”
Gyermekkori és fiatalkori szenvedéseit egy mondatban foglalja össze: előbb tanult meg sírni, mint nevetni („S hogy nevetni megtanultam, / Sírni immár jól tudék”).
E mögött ki nem mondva Arany János ifjúkorának szerencsétlen színészkalandja rejtőzhet, amely miatt a költőt egész életében szégyen és önvád gyötörte (amíg a züllött, lumpoló vándorszínészek társulatával kóborolt, apja megvakult, anyja megbetegedett és hazatérése után pár héttel meg is halt). Egész életében lelkifurdalás gyötörte szülei sorsa miatt.
A művészi becsvágy tört ki Arany Jánosból, amikor vándorszínésznek állt: egyszerűen kereste az útját, a megnyilvánulási lehetőséget (a költészetre akkor még nem gondolt, színész, festő vagy szobrász akart lenni). Később azonban botlásnak, kisiklásnak értékelte ezt a lépését, és a lelke mélyén azt a következtetést vonta le belőle, hogy ha kiéli vágyait, az ilyen tragédiával jár. Így egész további életében rettegett a boldogságkereséstől, bűntudat gyötörte minden öröm miatt, amit átélt.
Valószínűleg ezek a kezdeti szerencsétlenségek okozták azt, hogy Arany fiatalkorában nem mert boldog lenni, sohasem érzett felszabadult örömet. Megtorpant az élet által felkínált lehetőségek előtt, lelkifurdalásai, erkölcsi aggályai miatt mindig rossz döntéseket hozott és így szép dolgokat szalasztott el (pl. a szerelmet).
Ez a vers tulajdonképpen egy lírikus önkép: magáról Aranyról szól, egyértelműen az ő életére lehet vonatkoztatni.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
