A király hangja még mindig rémült, ahogy felajánlja feleségének, hogy fájdalomdíj gyanánt (azaz kárpótlásul a levágott ujjaiért) bármit kívánhat, megkapja:
„Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?”
Az asszony véres keze iszonyattal, rémülettel és gyűlölettel tölti el a királyt, aki lényegében átengedi feleségének a bosszúállást: ő döntheti el, milyen parancsot adjanak ki. És a királyné minden kiejtett mondata valóra is válik!
A rémületéből magához térő Erzsébet királyné kegyetlenségben nem marad el a Bánk bán Gertrudisa mögött. Megcsonkított keze miatt eltelik fájdalommal és gyűlölettel, de Felicián már meghalt, rajta nem állhat bosszút.
A dühös apa ki akarta oltani az életét, de végül csak négy ujját sikerült levágnia, és ahogy egyre jobban elborítja Erzsébetet a kezéből ömlő vér és a fájdalom, fölméri veszteségét és szörnyű ítéletet hoz: minden egyes ujjáért valakinek halállal kell lakolnia, kihulló véréért pedig az egész Zách családnak vesznie kell.
A következő két strófa tehát a királyné szavait közvetíti, akit már-már eszméletlenségbe sodor a fájdalom és a gyűlölet:
„Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;
A másik kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!”
Az ítéletet természetesen végre is hajtják, a Zách családot teljesen kiirtják. Az utolsó strófa már ismét a költő hangja, aki a következő szavakkal zárja le a tragédiát:
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –
Érezhető, hogy a történetet előadó hegedűs vagy énekmondó is meg van rendülve, ő is borzasztónak tartja, hogy egy ilyen véres leszámolást végre lehetett hajtani. Ez a királyi önkény az a mozzanat, amely összekapcsolja a 14. századot a 19. századdal: a nemzetet óvó hang már arra a korszakra utal, amelyben a vers keletkezett. Arany János az önkényuralom terheit nyögő 19. századi magyarságot félti.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
