A II. részben a beszélő igyekszik filozófiailag is alátámasztani, megindokolni a gondtalan szemlélődés létjogosultságát. Megmagyarázza, hogy miért jó ez.
Béke és restség a nagy titok.
Mit ér a sok tett és törtetés?
Vér lesz abból, szenny és szenvedés…
Vagyis maga mögött akarja hagyni a gondokat és a feladatokat, de nem azért, mert ő így boldogabb, hanem úgymond azért, mert a cselekvésből és nyüzsgésből csak baj és szenvedés lesz, meg újabb háborúk.
Felismerve a „béke” és a „restség” közötti összefüggést, Babits megfogalmazza az ellenpólust is, azaz hogy a tett, a törtetés, a cselekvés, a munka és a harc következménye csak „szennyé szenvedés”. Ergo az szolgálja az emberiség érdekét, ha a jó emberek semmit nem csinálnak, hanem visszavonultan élnek és lógatják a lábukat:
Ég veled, cselekvés, munka, harc!
Engem többet eztán nem zavarsz.
Így vonul ma félre aki jó:
küzdeni a komisznak való,
míg eljő az új háboru majd
s kipusztítja az emberi fajt.
Persze ezzel a lírai én csak megideologizálja a szemlélődő, sztoikus nyugalmat és az idilli semmittevés örömét, mert annyira vágyik így élni, hogy szeretné azt hinni, hogy ezzel másoknak, a világnak is jót tesz. Az emberiség úgyis menthetetlen, ezért a bölcs jobban teszi, ha félrehúzódik.
Ám a lelke mélyén ő is tudja, hogy ez nem igaz. A béke és a restség passzív életmódot jelent, és azt képzelni, hogy ezzel a passzivitással jót teszünk, csak önáltatás.
A jók nem ülhetnek ölbe tett kézzel és várhatják meg, amíg a háború kipusztítja az emberiséget! Nem mondhatnak le az emberiség megmentéséről, és nem engedhetnek tért olyan fokú pesszimizmusnak, hogy azt képzeljék, az emberiség úgyis menthetetlen már, és ők nem tehetnek semmit. Mert tenni mindig lehet valamit a jó ügy érdekében, és amíg az ember tud, addig tegyen is.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
