A III. részben tehát éles fordulat jön. A beszélő izgatottan utasítja el az előző eszmefuttatás végeredményét:
nem, nem! menni s cselekedni kell!
Harcot a Harc ellen! és a Tett
gyilkos lelkét tettel ölni meg,
míg az egész földön kitüzik
a szent Restség fehér zászlait,
Amíg béke nem lesz a földön, addig nem lehet megállni, addig harcolni kell a gyilkos eszmék és a gaztettek ellen. Ez morális kötelesség, amit a beszélő elszántan, szinte indulatosan felcsattanva fogalmaz meg (ez jelzi, hogy olyasmiről van szó, ami belső parancs a számára, ami elől nem térhet ki).
A költemény végül a rendet hirdeti, a természet örök törvényét, amit a zárlatban megjelenő kalászhadak fegyelme, nyugalma jelez:
Ki az őre a kalászhadak
aranylándzsás dandárainak,
hogy mind veszteg áll, és titkosan
mégis mintha menne, úgy suhan,
menne, mint a Vezér tervelé,
szélben, évben, dús kaszák elé?
Olyanok ezek a kalászok, mint a katonák, amelyek egy hadvezér terve alapján esőben és szélben (időjárástól függetlenül) mennek a „dús kaszák elé”, azaz lemészároltatni magukat a háborúban. A beszélő felteszi a kérdést, hogy ki az őre ezeknek a kalászhadaknak. Hite szerint egy, a világ dolgait intéző magasabb rendű erő.
A vers végül is a bizakodás hangján zárul: a lírai én bízik abban, hogy végül béke lesz a földön. Az életnek van értelme, és nem a félrevonulás az, hiszen csak harc árán lehet elérni, hogy kitűzzék „a szent Restség fehér zászlait”.
