A 3. versszaktól kezdve őszinte, átélt hang csendül fel a versben:
Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek
kívánt jó orvossága,
Ő szemem világa, árnéktartó ága,
jó szerencsés csillaga,
Ő, kinek kívüle ez világ szépsége
nem kell, sem vigassága.
Itt már a reménytelen ostromot vívó, szenvedélyes vágyakozásában gyötrődő Balassi vallja meg érzéseit.
Figyeljük meg az első 4 versszak feltűnő poétikai jellegzetességét, a gondolatritmust! Láthatjuk, hogy azonos felépítésű mondatok, mondatpárhuzamok sora követi egymást ezekben a versszakokban, ami azon is látszik, hogy a sorok ugyanazzal a szóval kezdődnek (Júlia az lelkem…, Júlia ha rám néz…, Júlia hol alszik…; Ő tüzes lelkemnek…, Ő szemem világa…, Ő, kinek kívüle… stb.).
A költő egy elvont fogalmat (szerelem) konkrét mozzanatokban sokszoroz meg: klipszerűen felvillantja egymás után a képeket, amelyek Júliát vetítik elénk. Ezek a halmozások növelik a vers hatásosságát.
A konkrét képek, hasonlatok ellenére ez a rész időtlen, általánosító jellegű (általánosságban mondja el Balassi, milyen szerelmesnek lenni).
A 4. strófában arról igyekszik meggyőzni minket, hogy Júlia mindig szép, akármit is csinál:
Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír,
Szerelem is azt teszi,
Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel,
Szerelem azt míveli,
Figyeljük meg ezt a remek igehalmozást! Kilencféle cselekvést jelöl meg Balassi, ami igencsak mozgalmassá teszi ezeket a sorokat.
A versnek ez a lendületessége jól érzékelteti, milyen elementáris érzelmeket táplál a költő Júlia iránt, akiről példákkal bizonyítja be, hogy az ő számára maga a szerelem.
Ez kizárólagosságot is jelent: ha Júlia azonos a szerelemmel, akkor Balassi másba soha nem is lehet szerelmes, csak belé.
Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát
kézen fogva viseli.
A strófa utolsó sorában megjelenő kép, miszerint Júlia, mint Vénusz, kézen fogva vezeti gyermekét, Cupidót, a befejezésben nyer majd értelmet. A költő szerint ugyanis minden rokonságuk ellenére kibékíthetetlen az ellentét a szerelem kegyessége és Júlia kegyetlensége között.
Az 5-8. versszak a legegyénibb, legszebb részlete a versnek. Itt a költő már nem a humanista líra sablonjaival él, leírásában a valódi, földi Júlia igézetes szépsége elevenedik meg, amelyet hagyományos képek használatával fest meg.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
