Az 5. strófa teljes egészében Júlia leírása: a mesteri szóvirágok közül kiragyog Losonczy Anna szépsége, akiről részletekben gazdag, realisztikus leírást kapunk. Egy bálteremben látjuk, piruló arccal:
A Paradicsomba termett szép új rózsa
dicsőséges orcája,
Lenge, testszín reneszánsz ruhájában annyira szép, hogy aki látja, azt hiszi, ő Vénusz:
Testszín ruhájába aki őtet látja,
szép Venusnak alítja,
Van a versben egy-két régies kifejezés, pl. az „alítja”, amely azt jelenti: gondolja, véli.
Júlia úgy tündöklik a bálteremben, mint a nap, haja pedig olyan gyöngyfejékkel van díszítve, amilyet a korabeli képeken is megcsodálhatunk:
Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik
gyöngy között fényes haja.
Ezek a sorok az élmény erejével hatnak: ahogy Júlia szépsége fölragyog előttünk testszín ruhájában, gyönggyel fűzött tündöklő hajával, érzéki táncban szétterülő bő szoknyájával: megértjük Balassi fellángolását, forró szerelmét, csodálatát és kínjait.
A leírásból kiérződik, hogy a költő nem tud betelni Júlia szépségével. Kérdezhetnénk, hogy mi olyan különleges ebben. Nos, ennek a leírásnak – sőt, Balassi egész költészetének – a jelentőségét csak akkor tudjuk felmérni, ha belegondolunk, hogy a 16. századig, Balassiig csak vallásos versek íródtak magyarul!
A női szépséget az ókori görögök óta a reneszánsz kora tudta először igazán élvezni! És ez a leírás azért volt olyan nagy újdonság, mert addig a szerelmi költészet csupán az üldözött virágénekekben (melyeket „fajtalan versek”-nek bélyegeztek) lappangott. Balassi megjelenésével azonban a szerelmi líra betört a magyar költészetbe. Balassi volt az első magyar költő, aki versbe foglalta a női szépséget.
És vele kezdődött el líránkban a nőimádó lovagi szerelem is, amely Petőfiig jellemezni fogja a magyar szerelmi költészetet. A lovagi lírában a férfi, megmámorosodva a nő szépségétől és erényeitől, szenvedélyesen epekedik és hódol a kiválasztott múzsa előtt, amit minden fenntartás és kritika nélkül tesz.
A 6. strófa talán a legkülönlegesebb része a versnek, mivel Júlia táncát örökíti meg. Ez a szakasz egy konkrét helyzet, egy báli szituáció epizódszerű leírása, amelyben főúri környezetben, egy mulatságban, kecses tánca közben látjuk Júliát. Nemcsak őt látjuk azonban, hanem az őt figyelő költőt is, aki Júlia közelében táncol, mégis elérhetetlen távolságban van tőle.
Balassi nemcsak látja táncolni Júliát, hanem velünk is láttatni tudja őt. Leírása olyan reális, olyan plasztikus, hogy akár meg is lehetne festeni a jelenetet:
Duna lefoltába rugaszkodott sajka
mely sebességgel mégyen,
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka,
mintha csúszna sík jégen,
Figyeljük meg azt a két gyönyörű hasonlatot, amelyet itt használ Balassi! Júlia olyan gyorsan táncol, hogy sebessége a Dunán nekirugaszkodott sajkáéhoz hasonló (említettük, hogy a versben sok az átvétel, ez azonban eredeti hazai kép!), és dereka olyan mereven áll közben, mintha jégen csúszna.
Valahová lépik, sok szemek kísérik
csudálván, jár mely szépen.
Júlia könnyed, egyre gyorsuló mozgását ámuló szemek kísérik, tánca mindenkiben csodálatot kelt, a szerelmes férfiban pedig gyötrő szenvedélyt ébreszt.
Júlia táncának leírása egyszerre tárgyilagos is és elfogult is: Balassi, a kor egyik legkiválóbb táncosa örökítette meg szerelmese táncát.
A költő ugyanis híresen jó táncos volt: tizennyolc éves korában még az új német-római császár, Rudolf tetszését is elnyerte juhásztáncával. A leírások alapján ez a tánc a sztyeppei népek merev derékkal, olykor guggolva, olykor felugorva járt akrobatikus táncával azonosítható, mely legjobban talán a kozáktánchoz vagy nálunk a kanásztánchoz hasonlít.
Balassi, aki nagy táncszakértő volt, fiatalkori szerelmét, Bebek Juditot is megdicsérte azért, mert miközben „nagy sebesen” járta a táncot, nem mozdult meg a dereka. Sok év múlva a fürdőkádból kilépő Célia táncát is élvezettel örökítette meg, de mindegyik nő közül Júlia tánca van a legrészletesebben és legemlékezetesebb módon megörökítve verseiben.
Ennek az lehetett az oka, hogy Losonczy Anna nem csupán egyenes derékkal és gyors léptekkel táncolt, hanem miközben megbűvölte közönségét, kacérkodott Balassival is…
Júlia táncával együtt saját érzéseit is megörökíti a költő: testileg-lelkileg felkavarja őt az, hogy az asszonyt nézi. Felzaklató, heves érzések ébrednek benne, ahogy Júlia tánc közben a közelébe sodródik:
Midőn néha térül vagy mellettem kerül,
szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belül vészen akkor körül
éngemet felgerjesztvén;
A gyors forgástól szétterülő szoknya látványa eléri a hatását, Balassi fájdalmas gyönyörködéssel, férfias vágyakozással nézi a gazdag és kacér szépasszony táncát:
Udvari jó módját látván, érzem kínját,
keservesen ránézvén.
Az, hogy a férfi keservesen nézi Júliát, jelzi, hogy a nő nemhiába igyekezett megbűvölni őt: sikerült felgerjesztenie vágyát, ami a költő számára csak szenvedést ígér, mivel ez a vágy kielégítetlen marad.
Tánc közben váltott pillantásaik vibráló légkört hoztak létre kettejük között, s ebből a feszültségből a férfinak csak gyötrelme származik. Anna minden bizonnyal kedvtelve kínozta volt szeretőjét…
Nem csoda, hogy a vers utolsó három strófája (8-10. versszak) a pokolbéli elkárhozottak kínjaihoz hasonlítja a hiába epekedő szerelmes szenvedéseit.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
