A 3. strófában már elmondta a költő, hogy miről szól a madárdal, mi a tartalma, mi az, ami kiváltja ezeket a szokatlan jelenségeket. De mivel azóta nem esett szó erről, most, az utolsó versszakban annál erőteljesebben hangzik fel a szentencia:
Téged, Szabadság! tégedet énekel.
Megismerjük tehát a csodálatos harmónia okát és célját: a madár a szabadságot énekli meg. Batsányi szerint a világon minden a szabadságért él, ezért ismétli meg a „téged” szót. Batsányi életcélja a szabadság elérése volt.
Nem használ rejtett szimbólumokat: nyíltan vall szabadságvágyáról. Tudjuk, hogy sok költő írt a szabadságról vagy a szabadsággal kapcsolatos érzéseiről, de legtöbbjük használt valamilyen szimbólumot, amit az olvasónak meg kellett fejtenie, értelmeznie kellett. Batsányinál nem ez a helyzet: ő nyíltan vall arról, hogy a vers középpontjában a szabadság ünneplése áll.
A szabadság motívuma tehát visszatér, megerősödve és elmélyülve. Magával ragadó, elbűvölő ódai szárnyalással készteti cselekvésre az embert. Azonkívül a költő megszemélyesíti és megszólítja ezt az elvont fogalmat, kétszer is. Humanizálja, antropomorfizálja a szabadságot, és érzelmileg azonosul vele. Ezt a mondat dallamívének megtöréséből érezhetjük, ami jelzi a lírai én lelkiállapotát.
Ezután a költő utolsó, kétségbeesett reménye szólal meg. A nagybetűs Emberhez szól, azaz általában az emberekhez:
Nincs szíved, Ember! hogyha nem érdekel;
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedező szavának –
Megbájoló kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának!
Rousseau-hoz és Csokonaihoz hasonlóan Batsányi sem hiszi el, hogy vannak olyan emberek, akiket a szabadság gondolata nem hat meg, akik nem küzdenek érte. Szerinte lehetetlen, hogy az ember legyen az egyetlen lény a világon, aki közömbös marad a szabadság iránt. Hitetlenkedve kiáltja, hogy akinek szíve van, az nem lehet érdektelen.
Ezután csendesen áldást kér a kismadárra, akinek nagyon hálás, amiért édes énekével enyhíti a szívfájdalmát, rabságának keserűségét:
Áldás reád,
Ó édes
Kis énekes!
Áldás reád!
Nemcsak a szabadság motívuma tér vissza tehát, hanem az „áldott” szó is: a lírai én hálás szívvel kér áldást a kismadárra, és a sort kétszer is megismétli. A bensőséges hangulatot ezen az ismétlésen kívül az is érzékelteti, hogy a két „Áldás reád” sor valósággal átfogja, átöleli az „Ó édes / Kis énekes!” sorokat.
Az áldás nemcsak a legfőbb jó, amit az ember valakire kérhet, hanem már szimbolikus távlatokra is vonatkozik, mint az utána következő sorokból kiderül.
Az utolsó négy sorban ugyanis visszatér a szabadságra, a szabadságot megéneklő kismadárra leselkedő veszély. A költő óva inti a madárkát azoktól az ölyvektől és kegyetlen üldözőktől, akik őt mint a szabadság jelképét és a felvilágosodás eszméinek futárát megpróbálják megállítani, sőt elpusztítani:
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei!
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei!
Tehát a költő kívánsága az, hogy a szabadságot soha ne igázhassa le senki és semmi. Ez a vers végső mondanivalója, ami már túlmutat a címben szereplő rab és madár viszonyán.
Korábban már volt szó arról, hogy a költő másként akarta zárni a művét, mint ahogy végül lezárta. Batsányi egyik barátjának feljegyzéséből tudjuk, hogy a befejező szókép eredetileg nem „éhes ölyv”, hanem „sas” volt, amely a Habsburg-birodalom címerállata. A Habsburg-sas „vérengző körmei” jelentik tehát a veszélyt a költőre, sőt az egész országra.
A függetlenedésre és a polgári átalakulásra készülő Magyarországra leselkedő veszély olyan aktuálpolitikai asszociáció, amit az „ölyv” szó nem idéz fel, de mivel ez az állat is ragadozó, a szabadság kis énekesére ő is veszélyt jelent (a költői szándékból ennyi maradhatott meg a versben).
Figyeljünk fel azonban a megfogalmazásra! Batsányi egy percig sem hiszi, hogy bele kell nyugodni ebbe a helyzetbe, ellenkezőleg: szerinte ki kell törni belőle. Ezért használ felszólító módot és egy olyan tiltó-tagadó mondatszerkezetet („ne ártsanak néked”, „ne érjenek téged soha”), amellyel a szabadulás vágyát céllá fokozza. Batsányi tehát azt akarja sugalmazni, hogy a veszély legyőzhető.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 13. oldalra!
