Childe Harold Byron hasonmása, a világgal meghasonlott felsőbbrendű ember típusa, A főhősben a kortársak természetesen ráismertek a szerzőre, ugyanis Byron pesszimisztikus világképe, rezignált, lemondó, világfájdalmas lelkiállapota, bágyadt közönye jelenik meg az általa teremtett hősökben is. (Más műveiben is a főhősök Childe Harold továbbfejlesztett, még végzetesebbé formált variánsai.)
Akárcsak Byron, Childe Harold világlátását is az értékek tagadása, a korából, az ősi házból és az emberi kapcsolatokból való kiábrándulás, a világfájdalom szabja meg. Ez a jellegzetes életérzés a spleen, amely Byron költészete nyomán vált híres fogalommá. Jellemzője az elkárhozottság tudata, az unalom és az életundor.
A jellegzetes byroni magatartás, az ún. „byronizmus” nagy divattá lett a 19. század eleji Európában. A Childe Harold búcsúja is tükrözi a jellegzetes byroni spleent.
Childe Harold búcsúja
Üdv! üdv! – hazámnak partja már
víz kékjén szürke folt,
az éji szél sír, zúg az ár,
a vad sirály sikolt.
Ott túl a nap most űlt el ép,
s míg űzzük őt, nyomon,
zeng búcsuszóm felé s feléd:
jó éjt, szülőhonom!
Pár óra s újra kél a nap,
és hajnalt szűl megint,
a köszöntlek, ég és messzi hab!
De már honom nem int.
Ős csarnokom már puszta rom,
a tűzhely is bedőlt,
a vén sáncot bekúszta gyom
s kivert kutyám üvölt.
– Kis apródom, hej, jöszte csak!
Mit sírsz-ríssz oly nagyon?
Ijeszt a hab, ha zúgva csap,
reszketsz az éj-fagyon?
No, könnyíts már a könnyeken,
hajónk jó, gyors batár,
ily bizton és ily könnyeden
legjobb sólymunk se jár!…
– „Hagyján a szél, attól ki fél?
Hab másszor is dobált,
más bú, mi most szembe kél,
Sir Childe, ne is csodáld!
De kísér elhagyott apám
s anyácskám képe még,
s nincs kívülök senkim, csupán
Uram te, s fönt az Ég!
Sok szót nem ejte jó apám,
buzgón megálda bár,
de egyre sír és vár reám
Anyácskám, várva-vár…” –
– Hű kis cseléd, elég, elég!
Könnyed méltán fakad,
volnék ártatlan, mint te, még,
Nem sírnál most magad!
– Hé, jó legényem! mi gyötör?
Sápadt vagy, jöszte csak!
Tán félsz, hogy ránk frank banda tör,
vagy vad szél szirtre csap?…
– „Uram! az élet rongy dolog,
azért nem reszketek,
de hű páromra gondolok,
szinem ezért beteg!
Várad tövén, tópart-tanyán
vár nőm s a kis fiúk,
kérdik: hol jár apánk, anyám?
S jaj, választ ő se tud!”…
– Elég, elég! hű vagy s derék,
ha búsulsz, nem csoda,
hajh! én léhább szivet nyerék
S vigan megyek tova!
Én megvetem, bárhogy sohajt
a csalfa nőnemet,
tudom, új láng szárítja majd
a könnyes, kék szemet!
Tűnt kéjt siratni rest vagyok
s utam bár vészt igér,
csak az fáj, hogy mit itt hagyok,
még egy könnyet sem ér…
Magam vagyok már e kerek
földön s e nagy vizen,
búm senkiért se kesereg,
mint értem senkisem.
Ebem vonít tán még, szegény,
de majd új koncra kap,
s ha egyszer visszatérek én,
lehet: meg is harap.
Hadd lengek hát, bárkám, veled,
hullámvölgyön s hegyen,
mindegy, mily föld partját leled,
csak honom ne legyen!
Üdv! üdv! égkék hullámsereg!
S ha tükrötök unom,
üdv, puszta sík s vad partüreg!
– Jóéjt, szülőhonom!
(Tóth Árpád fordítása)
A Childe Harold búcsúja műfajilag egy búcsúvers (propemptikon), a Childe Harold zarándokútja első énekének 13. és 14. szakasza közé illesztett lírai betét. A verses regény vagy poéma egy szubjektív útleírás, melynek jellegzetes jegye az úti beszámoló megszakítása lírai kitérőkkel és aktuális célzásokkal. Egy ilyen lírai kitérő a Childe Harold búcsúja is.
A vers hangulata keserű, melankolikus, sejtelmes és felfokozott. Stílusa romantikus.
Témája a szülőföldtől való búcsúzás. A történet szerint a főhőstől eltiltják szerelmét, barátai cserbenhagyják, méltatlanul bánnak vele, ezért úgy dönt, hogy elhagyja szülőföldjét. Versbeli megszólalásakor már a hajón utazik szolgáival és egyre távolodnak Anglia partjaitól. Az idő későre jár, az este lassan éjszakába hajlik (ezért szól így a búcsúformula: „jó éjt, szülőhonom”). Az alkony, a szürkület melankolikus hangulatot teremt.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
