A vershelyzetet tehát a búcsúszituáció teremti meg: a vers beszélője, az ifjú Childe Harold a szülőföldjétől búcsúzik a részletben. Ez a szituáció balladai jellegű, és a párbeszédes forma is közelíti a verset a balladához (a műfajkeverés a romantika egyik sajátos stílusjegye).
Ám a búcsúvers műfaji hagyományaival szemben, ahol a főhős egy szeretett környezettől vagy személytől vesz búcsút, Childe Harold számára nem fájdalmas a búcsú („mit itt hagyok, / még egy könnyet sem ér…”).
Az ő központi póza a gőgös szerepjáték (megjátssza, hogy neki nincs mit siratnia, neki senkitől és semmitől nem fáj megválnia), a kiábrándultság, a kiürültség (spleen). Az érzéketlenség pózai éppúgy romantikus kellékek, mint az érzékenység pózai: a szabadság illúziója, sötét erők.
Kifejezőeszközök: balladás sejtelmesség (éji szél, igék: sír, zúg), felfokozottság („sirály sikolt”) jellemzi a verset.
Motívumok: hajóút, távolodóban az otthontól.
A cím témajelölő, műfajjelölő.
A Childe Harold búcsúja szerkezetileg 3 egységre tagolódik.
Az 1. egység (1-2. versszak) Childe Harold monológja, aki könnyű szívvel int búcsút hazájának (legalábbis látszólag).
Az 1. strófa romantikus hangjai („szél sír, zúg az ár, / a vad sirály sikolt”) kellemetlen érzéseket keltenek, a hajóút veszélyességét, az utazó otthontalanságérzetét, lelkének háborgását fejezik ki. Ezek azonban csak a tájba kivetített érzések, amelyeket maga Childe Harold letagad (úgy tesz, mintha semmit nem érezne).
A 2. versszak a lírai hős látomása, melyben Childe Harold a nemzeti és családi kötelékeket szimbolizáló ősi kastélyt lepusztultnak, elhagyottnak mutatja be. Beszédmódja ironikus, tagad minden érzelmi köteléket és minden értéket (otthonát semmire se tartja, mert már úgyis romos és belepte a gyom).
A 3. egység (3-7. versszak) két párbeszédet tartalmaz a szolgák és gazdájuk között. Ezek az értékeket ütköztető párbeszédek kiemelik a lírai hős világlátásának sajátosságait. A szolgák és a főhős eszményeinek ütköztetésekor a szerző az értékszembesítés eszközével él.
Childe Harold a 3. strófában síró apródjához, a 6. versszakban gyötrődő inasához intézi szavait. Az apród azért sír, mert szüleitől el kellett szakadnia, az inasnak pedig feleségét és kicsi fiait kellett otthagynia.
Az, ahogyan szolgáihoz beszél, a lírai hős jellemzését árnyalja, megmutatja világidegenségét, hiszen Childe Harold nem érti kísérőinek magatartását. A könnyeket és a sápadtságot a hajóút veszélyeitől való félelemnek tulajdonítja, pedig szolgái egyáltalán nem félnek a széltől és a tengertől.
A főhős nem érti őket, meg is állapítja: „én léhább szívet nyerék / s vígan megyek tova!” Ebben a meg nem értésen alapuló helyzetben Byron két világszemléleti formát, az érzelmes, otthonhoz, családhoz kötődő és a minden kötöttségektől mentes, világidegen szemléletet ütközteti.
Childe Harold türelmetlen közbevágásával megszakítja az apród és az inas panaszáradatát („Elég, elég!”), és önreflexióba kezd, saját érzéseit, azaz érzéketlenségét, egykedvűségét vizsgálja.
Bizonyos nosztalgiával tekint mások érzéseire. Apródjának azt mondja „volnék ártatlan, mint te, még, nem sírnál most magad!” Azaz vele sírna, ha nem ismerné nála sokkal jobban a világot, és nem tudná, hogy nem érdemes sírni semmiért („csak az fáj, hogy mit itt hagyok, / még egy könnyet sem ér”). Bánattalansága mélyén tehát az igazi bánat az, hogy amit otthagy, az még bánkódást sem érdemel.
Inasának azt feleli, ő bizony nem keseregne egy asszony miatt sem, mert a női nem csalfa: „Én megvetem, bárhogy sohajt, / a csalfa nőnemet, / tudom, új láng szárítja majd / a könnyes, kék szemet!” Vagyis hamar el fogja felejteni az a nő, aki most a távozása miatt sír, ezért nem érdemes búslakodni vagy a múltat visszasírni („Tűnt kéjt siratni rest vagyok”).
Önreflexiói alapján úgy tűnik, Childe Harold az ártatlanság elvesztésében és a léhább, könnyedebb szívben látja saját közönyös, érzéketlen attitűdjének forrását.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
