A költemény két szerkezeti egységre osztható fel.
Az első egység (1-3 versszak) tekinthető életképnek, ill. a 4. strófa nélkül kifejtetlen allegóriának vagy többféleképpen értelmezhető szimbólumnak.
Az 1. strófa az életkép / allegória / szimbólum alaphelyzetét teremti meg. Megjelenik benne a két szféra, a fenti és a lenti ellentéte, ill. ezek lakói, az albatrosz és a hajó legénysége. Lényeges elem, hogy a magasság világával szemben nem a szárazföld, hanem egy hajó bizonytalan fedélzete áll.
A 2. strófában megtörténik a törés: a felső világ lakója a lenti világba kerül. Ezt a helyzetet írja le a költő, aki szépnek tartja ezt a madarat, amely kiállja a tenger nagy viharait, sőt, jól is érzi magát az elemek tombolása közepette. A magasban van ennek a madárnak a sajátos közege, az éltető eleme: itt érzi jól magát felszabadultan csatangolva, és száll újabb és újabb kalandokra.
De ugyanez a szép madár, ha elfogják, lent a hajó fedélzetén a pipázgató matrózok között, idegen közegben egy esendő, szánalmas, kigúnyolható jószág, amely esetlenül, sután biceg törött szárnyát a földön vonszolva. A matrózok kinevetik, utánozzák a bicegését, pipát dugnak a csőrébe. A beszélő együttérzését jelzik az albatroszra használt metaforák (pl. „az árva”), ezek sajátos hangulatot keltenek.
A „fent” világához tehát csupa pozitív érték kapcsolódik: végtelenség, tisztaság, szabadság, szép kalandok, a földtől való elszakadás, szárnyalás. Ezzel szemben a „lent” világa csupa negatív értéket hordoz. Ezt a szférát fásult, unatkozó, durva lelkű, kegyetlen tréfákkal szórakozó matrózok képviselik. Ez a világ az albatrosz számára a megaláztatás, a rabság, a közönségesség, a romlottság világa.
Azok a tulajdonságai, amelyek „fenn” értékesnek számítanak, „lenn” értéktelenné válnak, sőt, visszájukra fordulnak (pl. a nagy szárnyai, amelyekkel fenn olyan gyönyörűen repül, lenn csak útjában vannak: nevetségessé és kiszolgáltatottá teszik).
Ugyanakkor az albatrosz még lenn is kitűnik a hozzá méltatlan közegből tisztaságával és jóságával. Ám mivel más, mint a többiek, szükségszerűen magányos, védtelen és sebezhető. Ezért tűri csüggedten a megaláztatást és a gúnyolódást.
A 3. strófa az előzőhöz kapcsolódva az időben értelmezi a változást. Míg az albatrosz valaha a magasság, az ég ura volt, a jelenben a matrózoknak kiszolgáltatott, csetlő-botló madár csupán. Ebben a versszakban az életkép / allegória / szimbólum leírása véget ér.
Baudelaire rendkívül érzékletesen ábrázolja ezt a jelenetet, erős hangulatiság árad a versből. Már ebből sejthetjük, hogy a képek többet jelentenek önmaguknál: nem pusztán egy érdekes jelenetet közölnek.
A második egység (4. versszak) a zárlat, amely az életkép kommentárja, az allegória feloldása, ill. a szimbólum értelmezése. Ha allegóriának tekintjük, akkor itt egészül ki teljes allegóriává a költemény. Baudelaire mintegy megmagyarázza, megfejti az 1-3. strófa képsorának jelképes értelmét.
Az utolsó strófa párhuzamot von a madár és a költő között. Az égi szférához tartozó albatrosz a költő analógiája lesz, a költő a szellemi magaslatok ura, hercege. Ebből következően a matrózokat a közönség vagy a társadalom jelképeként kell értelmeznünk.
A költők közege a fent, a kék ég, a szellemi magaslat, de lent a való világban idegenül mozognak és emiatt az emberek csak röhögnek rajtuk. Ők fönt vannak otthon, ott urai a légnek, az az ő alkotó közegük, levegőt adó közegük, ott érzik jól magukat. A lenti józan, gyakorlatias világban élő kereskedők, matrózok stb. oda soha nem érhetnek fel.
Baudelaire szerint a költő tiszta, makulátlan, hiba nélküli, tökéletes szellemi világban él, melynek ő a varázslója, mindentudója. Ugyanakkor az albatroszhoz hasonlóan saját közegükből kiszakítva a költők is nevetség tárgyává alacsonyíthatók le.
A mélybe lehúzott költő ugyanolyan magányos és lenézett, megvetett lény, mint az albatrosz, és ugyanúgy szenved, gyötrődik a hozzá méltatlan, őt megérteni nem tudó közegben. A szellem embere lent a földön csak „bús rab”.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
